könyvünk kiadásáról tárgyalunk, ez valóban fontos.
De hát én Budapesten se közel, se távol nem vagyok, ezért hiába függ az én életem a kívántnál jobban e változásoktól,
csak vonogatni tudom a vállam, miközben, megengedem, lehet, nem veszem észre, hogy a történelem épp fordul egyet.
Hogy egy szépségesen szép hasonlatot mondjak: Fabrizio Del Dongóként kószálunk mindennapjaink Waterloojában.
Pardon.
Az ezt megelőző irodalmi korszak, ami talán a 70-es évek közepéig, végéig tartott, az abszurdé. A kelet-európai abszurd a
látszat és a valóság fantasztikus szembenállásából táplálkozott, ezen sírt és nevetett Mrożek, Hrabal, Örkény István, Konrád
György (A látogató-val), Páral, Fuks, Havel, Sorescu, Różewicz, sorolhatjuk a nagy teljesítményeket.
Valóban úgy tetszik, hogy a „reálisan létező”, amelyben élni adatott nekünk, nem nagy találmány 13 ugyan (nem nagy
ötlet), de hihetetlenül érdekes. Hihetetlenül. Még a legszürkébbnek vélt tárgy is, mondjuk a szocialista tervgazdálkodás, az
is szürrealista tréfák kavalkádja, hogy azt ne mondjam, görögtüze.
Csak hát mostanra beleuntunk ebbe, a látszatnak és a valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány
bújócskába, ahol mi voltunk (vagyunk) a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk, ez a groteszk vége.
A feladat adva van, írja Bojtár a halacskás-esszében, véget kell vetni a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek,
aminek egyébként önmagunkon kívül soha senki nem dőlt be.
A dolgok néven nevezése lett az igény, visszatért a tragikum lehetősége, és megmaradt az iróniáé. Vagy ez ellentmondás?
(Irónia, Musillal szólva: ha úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy
ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok. Az iróniának ez a fajtája – a konstruktív irónia
– a mai Magyarországon eléggé ismeretlen. A dolgok összefüggéséből emelkedik ki ez a mezítelen irónia. Az iróniát csak
gúnynak, csúfondárosnak tartják.)
Ez az irodalom nem megváltoztatni akarja a valóságot (ennyiben rezignált), hanem túlélhetővé tenni, írja az esszéista
Balassa Péter, akit nem egészen elfogulatlanul említek meg és emelnék ki, mert az ő írásai voltak talán a legelsők, amelyek
ezt az új magyar prózát értelmezték, sőt kezdetben védték – ismét az összevissza honi helyzet: amikor valami új vagy annak
látszó megjelenik, a merevség hányféle fajtájával kell ütköznie, a természetes óvatoskodástól az irodalompolitika sejtelmes
és nehezen követhető szempontjaiig.
A magyar irodalom csúcsteljesítményei hagyományosan a versek – ez is oka ismeretlenségének (nyelvébe befalazva) és jó
hírének. A hangsúly az utolsó tíz évben a prózára tolódott, a regény lett nálunk is a „vezető” műfaj.
14
Hogy kicsit konkrét is legyek, négy könyvet emelek ki a mostanság megjelentekből, azért csak négyet, hogy meg lehessen
őket jegyezni, s azért ezeket, mert szeretem őket.
Nádas Péter regényét említem, az Emlékiratok könyvét, amely az utóbbi évek talán legkiemelkedőbb szellemi
teljesítménye, következetes, szép és radikális mű (melyet már fordítanak németre és angolra is) – furcsa, szinte perverz
elegye, paródiája és folytatása egyszerre, Proustnak és Thomas Mann-nak, hogy némiképpen blöffszerűen jellemezzem.
Oravecz Imre költő, nem ilyen vagy olyan: költő. Mostani kötete (1972. szeptember) azt hiszem, igazi szenzáció.
Képzeljünk el egy Celanon iskolázott hangot, mely ordenáré. Tehát rögtön szemérmes is, és így botrányos. Egy férfi
nevetséges és hősies élethelyzet-sorozata, nősorozata, verssorozata. Nem sztorik, hanem történetek.
Pályi András most megjelent Éltem c. könyve kéziratát 81-ben zárta le. A cenzúra itt, úgy gondolom, nem politikai volt,
hanem, ritkán ilyen is van, ízlésbeli. Két nő belső monológját halljuk ebben a szuverén, fölemelő könyvben, melyben nincs
lent és fönt, illetve lent és fönt összeér, egybeér, s talán jobban érthető, mire gondolok, ha tudjuk, hogy az első hang egy
rongyos, piszkos, gonosz öregasszonyé, a másik meg, ki szintén a Sátánnal küzd: Avilai Szent Teréz.
Hamvas Béláról beszélnék még, aki már 20 éve nem él, kinek legendás könyve a megírása után több mint 30 évvel
jelenhetett meg, most, Karnevál a címe, és azt hiszem, a műfaja is az: karnevál – és ez alkalom eltűnődni, vajon milyen is
volna irodalomtörténetünk ezekkel a művekkel, melyeknek, finoman szólva, sorsuk volt, és vajon melyik az irodalom valódi
története, az-e, vagy ez, ami lett. És mit jelent a könyvre nézve egy ilyen malőr? Meg tud maradni könyvnek, vagy már csak
kegytárgy? A Karnevál könyv. De akkor is: itt csak vesztes van, csak vesztes.
15
Nem akarok lehetetlen névsorolvasásba bocsátkozni, de azt fontos megemlítenem, hogy mindegyik könyv mögé, mintegy
állandó háttérül (mely maga is előtér persze!) odagondolandó néhány alapnév, az élő magyar irodalom kiemelkedő
személyiségei: Ottlik, Szentkuthy, Weöres, Mándy, Mészöly, Nemes Nagy Ágnes. Minden névsor bornírt, és lehülyézi
készítőjét (a sértődésekről nem is beszélve).
Azt olvasom GombrowicználNem először! Önismétlés, de benne hagyom, olyan szép, és nem tudok jobbat a végére (s talán nincs is). Már
annak idején is voltak alantas szempontjaim, tudván, hogy a szöveg fölolvasásakor ott lesz maga Miłosz is – akit én nagyon tisztelek, de ha
Gombrowiczcsal vitázik, és állandóan vitáznak, úgy érzem mindig, az utóbbinak van, nem nagyon, de mindig: igaza., hogy ő azt olvassa
Miłosznál, hogy az valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségről, hogy az előbbit úgy igazán
nem rúgták seggbe, ellentétben az utóbbival. Ezen aforizma értelmében az volna az ütőkártyánk (ebben a rejtett viadalban,
amit a Nyugattal folytatunk, elismertetni akarván sajátos értékeinket, erőinket, másságunkat), hogy élvén egy brutalizált
kultúrában, közelebb állnánk, úgymond, az élethez. És hogy persze Miłosz maga is jól ismeri ezen igazság határait – meg
hát szomorú is volna, ha presztízsünk kizárólag e vert testrészen nyugodnék... Szóval, hogy ez a mi brutalizált kultúránk
csak akkor tudna hasznos lenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogyha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a
valódi kultúra egy új formájává lenne, erőink átgondolt és szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé. A kérdés: hogy
képesek vagyunk-e, vagy képes irodalmunk akárcsak részben is e programot beteljesíteni.
Mindezeket az ő kis szobájában írja Gombrowicz, és zárnia is kell e helyt sorait, mert a Pensio Las Delicias-ban vacsora
vár rá. Élj boldogan egyelőre, Nap 16 lóm, lelkem hű ebe – ám ne vonyíts! –, urad bár távoz, jő ismét... Amiből kitetszik, hogy