Azt hiszem, Olvasó, kicsit szomorú vagy most, szerdán. Animal triste post coitum. Megkaptunk mindent, amit akartunk
és amit egy ilyen helyen megkapni lehet, nem csoda hát, ha búsan (triste) üldögélünk „a vízparton, a bástya mögött”.

Kundera Európa elrablásáról beszél. Európát nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Európa Te vagy, Olvasó.
Mindig. Most pedig szombat van, és majd szerda lesz.
152

Isten kalapjaCikk német fülre, 1990 márciusából

A káröröm

Nem titkolt kárörömmel veszem észre, hogy a szebbnél szebb hazámba látogató nyugati újságíró némi zavarban van,
toporog, rágcsálja a tolla végét.

Nem volt mindig ez így. Ha a magamfajta bennszülött nem tudta volna, hogy mi a helyzet itthon, mi fontos és mi nem, és
mindez hogyan illeszkedik az aktuális világtrendekhez, csak föl kellett ütnie egy neves nyugati lapot, s úgy érezhette magát,
mint Hófehérke, mert ezt hallhatta: Szép vagy, szép vagy, szép királyné, de nálad még sokkalta szebb Hófehérke.

Ezt olvasta, miközben úgy tudta magáról, hogy ő a hét törpe, csúnya és szegény és kicsi, és egész nap a bányában robotol,
tocsogva térdig a hazugságban.

Ez már Gorbacsov előtt is így volt, lényegében a hetvenes évek közepétől, minthogy Magyarországon volt a
legelviselhetőbb az élet (a legvidámabb barakk), összehasonlítva a többi úgynevezett szocialista állammal, és az újságírók
amúgy is csak a Hotel Fórum és a Váci utca környékén üldögéltek, száraz sherryt iszogatva az elnyomott magyar néppel.

Úgyhogy ha a magyar nép belepillanthatott volna ezen újságokba, rögvest abbahagyta volna a rendszer csepülését, nem
kérdőjelezett volna meg, és nem morgolódott volna annyit... Én, ha akkor úgynevezett kommunista vezető lettem volna
vagy annak a felesége, azonnal megparancsoltam volna ezen lapoknak a 153 magyarországi terjesztését, ehelyett azonban
tiltottam őket. Így dőltem önmagam dugájába; szerintem, ha, mondjuk, a Sternt lehetett volna minden további nélkül
kapni Budapesten, Bukarestben, Berlinben, Prágában, tán még mindig állnának azok a rendszerek.

Végre! Már régen várok erre a pillanatra, hogy ne csak én ne tudjak semmit, de mások sem, Párizsban vagy
Hamburgban. Ezek a közép-európaiak azt szokták mondani kevélyen, hogy Közép-Európa csak Közép-Európában érthető
valóságosan, viszont közép-európainak lenni éppen azt jelenti, hogy önmagunkat nem ismerjük.

Mi az, ami nem érthető?

Szerényen azt mondanám, hogy semmi sem érthető, nem érthető a leírandó tárgy, a leírásra használt nyelv és az se, aki
beszél. (Ó, Wittgenstein, miért hagytál el engem?! – ahogy a költő mondja.)

Az a nyelv, amelyet egy magyar, de talán minden közép-európai használ, az lefordítás után is idegen és furcsa marad.
Ferde. Más a fogalmak vonatkozásbeli rendszere, a szóhasználat se nem „baloldali”, se nem „liberális”, de nem is „68-as”,
hanem olyan ki tudja, milyen, lírainak mondanám, szóval leginkább tehetséges vagy tehetségtelen, de mindenképpen
nagyon személyes. Tények helyett szóvirágok, elemzés helyett metaforák. Ráadásul úgy beszélünk egy személyes nyelven,
hogy az elmúlt negyven év főként azzal telt el, hogy azt nem tudtuk, kicsoda is ez a személy. Tudniillik, fájdalom, fájdalom,
nemcsak a gonosz bolsevik hatalom hülyült, hanem a drága nép is, konkrétan tehát én is. (Nota bene: Te is, messzi Olvasó.
Ez a jaltai Európa folyamatosan hülyült. Lisszabontól Stockholmig, Bukaresttől Londonig egy merő elhülyülés volt ez a
kontinens.)

De most tekintsünk el attól, hogy másképpen használjuk a szavakat, még mindig marad érthetetlenség.
154
Mert hát itt vannak ezek a derék magyarok, adták a világnak Puskást és Bartókot, elsőnek kezdték fölszámolni a reálisan
létező szocializmus elfuserált építményét, föllobbantották a remény fáklyáját egész Európa számára, és most, ahelyett hogy
maguk is reménnyel telten és magabízón megfürösztenék arcukat e fényben, csak vonogatják a vállukat, mint megannyi
Rezignáció Lovagja...

Az igazság, avagy Flaubert figyelmeztetése, avagy animal triste post coitum

Akkor most megmondanám, mi az igazság, végül is erre szerződtem. Az igazságra pedig úgy van szükségünk, mint egy
falat kenyérre, nekem is, Önöknek is, mivel – ez derül ki egyre drasztikusabban – egy kenyér van.

Elsőre, mint rendesen, Flaubert-hez fordulok.
Hiába figyelmeztette a magyarokat Flaubert... Bizonyára emlékeznek még rá, ahogy az Érzelmek iskolája végén Frederic
és Deslauriers egy régi, félbemaradt bordélyházi kalandot mesélnek egymásnak, áradozva, zavarosan s lépten-nyomon
javítgatva egymás közös emlékeit; s mikor kimerítették mind:

– Talán ez ért a legtöbbet! – tette hozzá Frederic.
– Bizony, talán igazad van – válaszolt Deslauriers. – Ez ért még a legtöbbet.
Ezzel szemben a magyarok egyik vasárnap, míg a hívek litánián voltak, kicsinosították magukat, két nagy csokrot
kötöttek Moreauné legszebb virágaiból, kiszöktek a réti kapun, megkerülték a szőlőhegyet, visszatértek a halásztanyán át, s
belopództak a Török Nőhöz, a két virágbokrétát kezükben szorongatva.

Itt nem maradt félbe semmi, ami aztán a legtöbbet érhette volna! A magyarok mindent megkaptak, amit akartak, és amit
egy ilyen helyen megkapni lehet, nem csoda hát, ha később búsan (triste) üldögéltek a vízparton, a bástya mögött.
155

Ott, a bástya mögött

Ott ülünk tehát, egyedül, szabadon, demokratikusan, még orrunkban a Török Nő parfümje (Krasznaja Moszkva?). Ha
közelre nézünk, színtelen mindennapjainkat látjuk, a növekvő árakat, a karikás szemeket, a változatlan szürke terrort. Ha
kicsit messzebbre nézünk, izgatott eufória fog el: hiszen megváltozott Európa! Éppen most is, ahogy e szavakat írom, e