szavaktól függetlenül, változik Európa! Hát ki tudja, hogy milyen tartalékaink jönnek elő, ki tudja, hogy egy új helyzetben
mi minden juthat eszünkbe, olyan, amiről most még nem is álmodunk! Egy új térben az ugyanaz is más. Ha meg messzebb
nézünk, akkor akár jeges rémület is elfoghat, látjuk ezt a kiéhezett, rongyos és türelmetlen Európát, ahogy csábítani kezdi a
Gazdag Európát, hogy adjon nekünk gyorsan mindent, azt is, amit ott már nem engedhet meg magának, adja föl önként
vállalt önkorlátozását, nekünk a másodosztályú is megfelel, nem baj, ha kicsit füstöl, még mindig százszor jobb, mint ami
nekünk eddig volt, tehát hogy ez a legkomiszabb, legprimitívebb és legrámenősebb kapitalizmus fog saját kérésünkre ránk
és önmagára rontani. Arról, hogy állítólag az ember veszélyezteti a természetet, arról Kelet-Európa nem tud semmit,
nyugati finnyásságnak vagy bolsevik ármánynak tartja, nem érdekli, és nem fél tőle.

Közelre nézünk, kicsit messzebbre nézünk, messzire nézünk, egyszóval itt üldögélünk és bandzsítunk. És ezt a bandzsa
üldögélést nevezzük Európa-háznak.

Az európai kutya, az európai víz, az európai nehéz

Mintha háború után volna. Romokban minden, és próbálunk emlékezni, milyen is az, ha normális valami. De nincsenek
emlékeink, újra ki kéne mindent találni. És olyan pontosan azért emlékezni sincs kedvünk. Szívesebben mondjuk, hogy
hősies ellenállásunk mor 156 zsolta föl a rendszert, ami nem hazugság, de azért olyan nagyon hősies nem volt; az elmúlt
negyven év nem hősies volt, hanem, ismétlem, szahar.

1956-ról szólva azt lehetett mondani, hogy az ország, a nép lerázta magáról ezt a rendszert, mint kutya a vizet. De a
Kádár-rezsimet már nem így ráztuk le, mert már nem lehetett tudni, hol végződik a kutya, és hol kezdődik a víz!...
Szerintem ez most minden „új” kelet-közép-európai ország problémája, a kutya és a víz. A mindenütt meg-meglóduló
indulat, bosszúvágy szívesen osztályoz, mi és azok... Elismerve a felelősségek különbözőségét, mégiscsak hangsúlyozandó,
hogy nem Kádár vagy Honecker csinálta egymaga ezt az egész csődöt. (A diabolikus Hitler, ahogy az orránál fogva vezeti az
amúgy derék, jó szándékú német népet...) Ezek a dolgok nem így vannak. Nehezebben.

Erre a nehézre mintha fölkészületlenek volnánk. Régi szép idők, amikor még az NDK szögesdróttal elkerített börtön volt,
s a lakói a foglyok. Következésképp az NSZK volt a szabad Németország, feladatai így világosak, látomása a jövőről talán
nem radikális, inkább földönjáró, de létezik, az országnak van feladata, van jelene és jövője. De hát mi van most? Mert nem
az a helyzet, hogy minden Trabantot Mercedesre kell cserélni, hanem hogy keletkezik egy sajátos autó, egy Mercedeshez
ragasztott Trabant. Ezer kérdés. Driving licence? Megengedett legnagyobb sebesség? És főleg és megint: mi van a
környezetvédelemmel? (Régi szép idők, tíz éve, mikor még volt Nyugat-Berlin – én Nyugat-Berlinben a legjobban a
négyhatalmi egyezményt szerettem, éltem-haltam a négyhatalmi egyezményért meg egy kis görög kocsmáért a Lehniner
Platzon –, szóval még feltűnést lehetett okozni egy Trabanttal, és én mesés kék füstfüggönnyel borítottam el a
Kurfürstendammot, és az emberek megálltak, és nagy tisztelettel bámultak, mindent gondoltak, de hogy el tudok indulni,
hogy „ez” mozog, azt nem, és még volt az egésznek egy kis elegáns balos image-ja is...)
157

Az európai divat

Egy magyar mondás szerint: ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. Továbbmegyek, ha a Föld Isten
kalapja, akkor Németország is bokréta rajta. Itt most minden bokréta lett. Azt kéne tehát csak tudnunk, hogy Isten kalapja-
e a Föld, s többé-kevésbé nyert ügyünk volna. Ez most Európa kérdése.

Csak a divat kérdései az örök kérdések.
158

Ha én kultúrbugris lennék

Ha a világ rigó lenne,
kötényembe ő fütyülne,
éjjel nappal szépen szólna,
ha a világ rigó volna.
De ha a világ rigó lenne,
be se férne kötényembe,
kötényem is honnan volna,
ha egész világ rigó volna.
(Weöres Sándor)
Ha Kocsis Zoltán kultúrbugris volna – l. Magyar Hírlap: „...s ha kizárólag ennek a zenésztársaságnak a véleményét
fogadják el kompetensnek, akkor én kijelentem magamról, hogy zenei kultúrbugris vagyok” –, akkor nyilván magára
valamicskét adó magyar értelmiségi szintúgy kultúrbugris szeretne lenni. A kocsisi értelemben kultúrbugris volnék magam
is; én is tudnám (tudnék) sorolni.

De most nem az egyetértésemet dokumentálnám, nem is az ellenkezésemet, Kocsis mondandója, de formálisan is, a
felsorolása abban a ha-akkor szerkezetben kikezdhetetlen, inkább csak szándékosan félreérteném, mert mutatni akarok
egy mondatot, amely semmilyen körülmények közt se igaz. Ez az a rész a nyilatkozatból, hogy: „ha ez a demokrácia ilyen,
akkor én a régi rend híve vagyok”. Nincs ilyen ilyen.

A legnyavalyásabb demokrácia is jobb, mint a legjobb proletárdiktatúra vagy mi. Ez az a biztos pont, amit soha nem
szabadna elfelejtenünk (ennyiben volna igaz a Beke Kata-i örömünnepre való emlékeztetés).

Nyilván nem véletlen, hanem oka van, hogy hasonló igaz-talanságokat, túlfutásokat látok mostanában nem 159 egy helyt.
Az indignálódottság határairól beszélek, mondjuk. Joggal veszi zokon, sőt kéri ki magának a riporter a miniszter
távolmaradását (ha megígéri, akkor ott kell lenni), de mikor azt dörmögi az orra alatt, hogy „már ameddig itt még
többpártrendszer van” – az „túl” van. Tényleg azt gondolja, hogy egypártrendszer lesz? Így végződik egy cikk a múlt heti
ÉS-ben: „Amúgy meg, előbb-utóbb megint berendelnek majd, gondolom, elbeszélgetnek velem, megdorgálnak, mint annak