idején Bányász Rezső. Lesz kávé meg cigaretta. Ropi.” (A ropiért egy piros jópont...) Egy másik írásban meg ezt a mondatot
találom: „Elképzelhető, hogy az urak oda fognak csapni.”

Ezekben a(z összefüggéseikből kiragadott) kijelentésekben az a közös, hogy egyenlőséget tesznek a mostani rend-szer
meg a régi közé, és én ezt mélyen és alapvetően hamisnak tartom, még akkor is, azokon a pontokon is, ahol egyformán
működnek, vagy akár ez az új rosszabbul vagy amatőrebbül. Összehasonlíthatatlanok, még ha sok ismerős mozdulatot
láthatunk is (hát honnan vennénk a rosszat, ha nem onnét).

E megjegyzésekben van valami gyerekes, úgy értve megint, hogy tényleg azt gondoljuk, hogy majd berendelnek?
Kicsoda? „Milyen medve?” És be is fogunk menni?! Mindez egy létező érzés pontatlan megnevezése. Az odacsapás és
berendelés országa abban különbözik ettől, hogy ott nemcsak személyes félelem, gyávaság és törleszkedés van, mint a
mostaniban, hanem még a levegőből is jön hozzá komolyan veendő ijesztés. Ez most itt nincs így. Lehet védekezni, nem
megúszni kell, mint akkor, hanem védekezni. Ez nagyon nagy különbség, még akkor is, ha előbb-utóbb a védekezés
hatékonyságáról is tűnődnünk kell.

Szóval szerintem nem igaz az, ami szintén az említett cikkben szerepel, hogy csak suttogva lehetne dicsérni a jó lappá
előlépett Népszabadságot. Ez a pontatlanság. Az igaz lehet, hogy vannak, akik erre pofákat vágnak (ez az érzés), és ez a
pofavágás nevetséges, sőt ebbe bele lehet unni, sőt ha nagyon sok a pofavágás, az már 160 lehet ijesztő is, az igenis már
befolyásolhatja a sajtó közérzetét, a szabadsága jellegét – ezért nem bizonyíték az, amit a miniszterelnök úr említett, hogy
itt még senki újságíró nem ütötte meg a bokáját, mert ez szükséges, de nem elegendő föltétele a sajtó optimális
működésének, nem elég ugyanis hősiesnek lehetni, intézményes biztosítékok is kellenek.

Ez az ország ebben a pillanatban nem jobb, mint a régi, úgy értve, nem lehet benne jobban élni, de ellentétben a régivel,
jobb lehet. (Igaz, az emberek többségét a van érdekli és nem a lehet.)

Lehet, hogy én megint nem tudom, hol élek, de azt gondolom, hogy itt nem fognak berendelni és nem fognak odacsapni.
Ha igen, akkor már nagy baj van, a nagyobbnál is nagyobb, akkor itt megint diktatúra van. Ezért nem jó erről könnyű
mondatokat írni. Ha odacsapás van és berendelés, ha Kocsis Zoltán kultúrbugris: akkor vesztettünk. Vesztett az ország.

De én azt nem fogom megvárni. Nem fogom, kérem, eltűrni. Mert akkor én a kormányt úgy, de úgy leszavazom, hogy a
lába nem éri a földet. És ezt a tervemet nem tartom se naivnak, se gyerekesnek. Ellenkezőleg. Egyszerűen el fogom csapni a
miniszterelnököt, az összes új minisztert meg államtitkárt, én, a nép, még a Kodolányi Gyuszit is, pedig avval igazán jó
lábon állok. Hm. Ha meg mégis berendeléses ország lesz, akkor azt nem fogom elfogadni, nem fogom elismerni azt a
Magyarországot, beveszem magam a Bakonyba, vagy emigrálok Bukarestbe.

Ez itten most harciasra sikerült. Pörösszáj-etűd. Lehet, hogy egyszerűbb mindez, és „a tőke az úr”. Azaz: Igen. Istenem!
Ha én kultúrbugris volnék, kötényem is honnan volna!
161

Hogyan legyünk kevésbé magyarok?

ká-európai félelemgyakorlat

Adva van egy cikk (V. Domokos György: A kisebbség és a zsarnokság, Népszabadság, 90. április 29.) amely – így a
válaszcikk, és ezt az értékelést én is elfogadom – „tisztességből íródott, fájdalommal töltött gondolatai arról a témáról
szólnak, melyről nem lehet beszélni, az antiszemitizmusról.”

Elismerve a kérdésföltétel fontosságát – akár csak úgy is, ahogy a cikk egy helyt fölveti: „De ha tévednék is, megérne egy
hosszabb elmélkedést, vajon mitől alakult ki bennem ez a kép. Mennyiben ludasak ebben maguk a zsidók?” – nem akarnám
én itt, most az ún. antiszemitizmus-problémát megoldani, főként azért – túl azon, hogy nem tudom –, mert az több is és
kevesebb is, mint probléma, több, mert (szerintem) nem megoldható, és kevesebb, mert száz más probléma vár
megoldásra. Egy kis részt az írásból mégis kinagyítanék, elnézését kérve a szerzőnek, hogy nem az egésszel foglalkozom,
egy részt, részint mert azt őrjöngve olvastam, szentségelve, kikértem magamnak, és ordibálni kezdtem a gyerekeimmel,
pedig mind rendes goj, részint abban a hiú reményben, hogy így, leragadva egy kis részletnél, talán jobban megfogható,
talán kiderül, hogy (nekem) miért elviselhetetlenül értelmetlen a benne lévő okfejtés.

Még előrebocsátanám, Isten ments, hogy védelmembe vegyem a zsidókat, tudom én jól, hogy védik azok magukat,
nagypofájúak, összetartanak, kezük kezet mos, és egyáltalán: egy kiállhatatlan népség! 162 (Amiképpen a nem zsidók is, de ez
most alig tartozik ide. Egyébként itt van a dolog gyökere. A zsidók. Elviselhetetlenek, világos. Tessék végigpróbálni, mi lesz
így, ki hogyan jár. Ha valaki csak olasz, csak magyar, csak Fradi-drukker, csak zsidó, csak férfi – az szánalmas paródia.
Legalább annyira vagyok kínai, mint francia, mondta Flaubert, és a legkevésbé sem arra gondolt, hogy inkább volna kínai,
mint francia.)

Így a cikk: „Miért oly veszélyes ez az elfogultság (a zsidóké ti.), ez a mások véleményével, érzéseivel szembeni
érzéketlenség?

Mert ahogy a zsidók, úgy a nem zsidók érzékenységének is van tűréshatára. (...) Ezért kellene éppen a zsidóknak is a
megértésre törekedniük, és saját uralomra, kizárólagosságra való törekvéseiknek határt szabniuk. (...) Elkerülhető lenne,
hogy nem zsidó írókat bántanak meg, csupán azzal az apró figyelmetlenséggel, hogy magyar írókat reprezentálandó Konrád
György, Nádas Péter és Mészöly Miklós – a megkérdezett hármas.” Idézet vége.

Nem hittem, hogy ez leírható. Úgy értem: nem hittem, hogy ez gondolható. És azt akarom, hogy ez olyan ország legyen,
ahol ilyet ne lehessen tisztességgel és fájdalommal leírni, hogy ilyet csak rossz szándékú, cinikus barmok gondolhassanak.

Nézzük most ezt meg közelebbről, mikrorealistán, próbálnám szelíden kérdezni, hogy akkor itt konkrétan hogyan kéne
mondjuk Nádas Péternek határt szabnia közismert uralomra törekvésének? Vagy ő kivétel? Miért? Mit kell neki tennie?
Húzza be az orrát? (Megjegyezném, hogy nekem, úgy érzem legalábbis, nagyobb orrom van, mint neki, igaz, egy
zsidóüldözés esetén, élnék, mint Marci Hevesen...) Mit húzzon még be? Fülét, farkát? Szegénykém reggel fölébred, belenéz