a tükörbe, ajvé, megint egy zsidó. Ezen aztán jó hazafiként joggal háborodik föl, mert hogy csak zsidókat lát a tükörben,
tetejében ilyen kora reggel, mintha bizony más se volna ebben az országban, mint zsidó.

Lassan, még egyszer: tehát hogyan tudna Nádas ke 163 vésbé zsidó lenni, mint amennyire az? Húzzon álarcot?
Fintorogjon? Hogyan képzeli el az idézett sorok írója ezt a jelenetet? Ki követte el az „apró figyelmetlenséget”? A
szerkesztő? És ha az nem zsidó? Vagy én, mert tegyük föl – egyébként azt hiszem, valóban így történt –, lemondtam a
részvételt, pedig jó nem zsidó véremmel megszüntethettem volna azt a megbántást, melyet így, a cikk állítása szerint, éppen
nekem kell elszenvednem.

Tehát: csöng a telefon, mondjuk Konrádnál, ő elsőre nem mond se á-t, se b-t, utána jár az aránynak, visszahív, hogy ő
inkább lemondana egy színhús javára, nem kéne, öregem, a kollégákat froclizni. Ezzel a fáradsággal, már bocsánat, el is
áshatná magát, és az így föltett kérdésre valóban ez a válasz, a lösung, end. – „A zsidók” – így semmit nem lehet
megközelíteni, még a zsidókat sem.

Mellesleg, lehet, hogy tévedek, de legjobb tudomásom szerint Konrád és Nádas nem is zsidók. Hogy Mészöllyel mi a
helyzet, nem tudom, eddig tagadta... Szerintem inkább az, erre látszik utalni, hogy egy régebbi kurzus Népszabadságában
lefasisztázták.

A jobb vagy nyugodtabb megértés kedvéért ismét javaslom, hogy tessék a zsidókra vonatkozó állításokat áttenni erdélyi
magyarra. A következő veretes szöveget kapjuk:

„Miért oly veszélyes ez az elfogultság (a magyaroké ti.), ez a mások véleményével, érzéseivel szembeni érzéketlenség?
Mert ahogy a magyarok, úgy a nem magyarok érzékenységének is van tűréshatára. Kinek alacsonyabb, kinek magasabb.
Mert ha magyar, ha nem magyar, fél attól, hogy újra fellángol a nacionalizmus. Ezért kellene éppen a magyaroknak is
megértésre törekedniük, és saját uralomra, kizárólagosságra való törekvéseiknek határt szabniuk.”

Akkor megint: hogyan kéne a magyaroknak Erdélyben maguknak határt szabniuk? Talán nem kéne 164 mindig magyarul
beszélni. Kicsit lehetne románul is, nem? Délutánonként, mondjuk. Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. A kolozsvári
egyetemet se kéne annyira forszírozni... És mért ne lehetne románul tanulni a jogot vagy a matematikát? Ennyi
önkorlátozás, gesztus csak elvárható volna a közös cél, a nacionalizmus elkerülése érdekében! Ismerős okfejtés, nem?

Gondolom, a cikkíró is fölháborodna vagy megijedne, ha a saját cikke „átírt” befejezését olvasná:
„Muszáj szólnom: a nacionalizmus (eredetileg: antiszemitizmus) – egy valamire való reakció. Létezik, létezhet a
kisebbségnek is zsarnoksága, még ha rejtettebb, láthatatlanabb módon is. Ám a zsarnokság akkor is rossz vért –
háborúságot – szül.”

Tessék ezt magyarként Kolozsvárott románul hallani. És csak utána szóvá tenni a zsidók legendás érzékenységét.
Itt most befejezem. Félő azonban, hogy most is úgy van, hogy az érti, aki eddig is értette, s aki nem érti, az nem érti. De
az is lehet, hogy én nem tudom, hol élek. Mindazonáltal továbbra is azt gondolom, nincsen egyetlen olyan magyar író, akit
sértene az itt emlegetett Konrád–Nádas–Mészöly-reprezentáció. Ha mégis volna, roppant kíváncsi volnék az érveire.
(Kicsit gondolkodtam. Nem, nem volnék kíváncsi.)
165

Ha Salat Levente

Ha Salat Levente, a Korunk fiatal szerkesztője fölhív telefonon, és írást kér a lap „erőszak-számába”, akkor én csak egy
dolgot látok: azt a tévéfölvételt, amelyen Sütő Andrást hozzák hordágyon, kék, zöld, lila, s mintha félig önkívületben
beszélne, ráng az ajka, és rázkódik a feje ide-oda. Én pedig napokra megteltem félelemmel, tele lettem félelemmel, mintha
más se lett volna bennem, csak az, és soha többé nem mertem megnézni ezt a filmbejátszást. Most, hogy ezt leírtam,
azonnal el is ment a kedvem ettől az írástól.

Miért is?
Magunkat megérteni nem alapvető létérdekünk? De. Magunkat megérteni nem valami fényűző dolog? De. De a magunk
kiszolgáltatottságát megérteni – a dolog tétje, a biztos vereség, és a tény, hogy nem állunk alternatíva előtt: csökkenti, már-
már kiegyenlíti a fényűzés okozta lelkifurdalást.

Nem én fekszem a hordágyon. Más kiszolgáltatottságán elmélkedni, azt elemezni – itt valami bűzlik... Csak a magam
kontójára tudok arisztokratikus lenni, azaz író.

Vagy ez érzelgősség? Mért ne lehetne akasztott ember házában kötélről beszélni? Hát hisz a minapában még milyen nagy
volt a szánk, hogy az író nem a morál, sem a tudás lekötelezettje, hanem a létezőé!... Úgy látszik, egyszerre szeretnénk lenni
ízléses férfiú, rész 166 véttel telt, derék magyar, valamint író... Sok, ez sok. Valamit valamiért. Másképp gondolkodik az ember
este, mint nappal, másképp erdőben, mint pusztaságon, Budán vagy Kolozsvárt – soha nem éreztem, hogy ennyire ki
vagyunk szolgáltatva, minden, a szórend, a logika, a hangerősség, helynek s időnek, hely és idő erőszakjának.

Akkor most, 1990. július negyedikén, Rómaifürdőn, Budapest e kies külvárosában, kinyitom a Magyar Értelmező
Szótárt:

erőszak főnév 1. Vmely cél elérésére irányuló kényszerítés. 2. erőszakot követ el vkin: ‹nőt› megerőszakol. 3. sajtó A
hatalom kíméletlen alkalmazása, terror. Az – ~ uralma.

A   Szinonima   szótárban   járkálva    pedig   a   következő   szavakhoz   juthatunk   el:

erőhatalom, erőszakolás, erőszakoskodás, erőszakosság, terror, önkény, rémuralom, hatalmaskodás, basáskodás,
zsarnokság, elnyomás, leigázás, rabság, iga, szolgasors, agresszió, támadás, kényszer, presszió, kényszerűség, szükség, erő,
energia, erőfeszítés.

Ahogy    a   költő   mondja:     vár     állott,     most    szóhalom.   Túlontúl    is  jól     ismert  szóhalom.   Szeretünk   avval   páváskodni,     hogy