kényelmességből választja, hanem mert nem tehet másként: a gaz idegen elnyomó ott ül a nyakán, s nyomorgatja szegény
hazáját is. Teszi hát, amit tehet.

Mintha hasonlítana ehhez a modellhez a hit, a hitünk helyzete a társadalomban. Túlzón azt mondanám: a Kádár-
rendszer leegyszerűsítette, könnyűvé tette a hitéletünket. Tiltogatta, de nem nagyon; ha diákok voltunk, nem titkoltuk,
hogy nincs módunkban vasárnap délelőtt kirándulni, mert akkor misén leszünk, és osztálytársaink (-nőink) szeméből
elismerést olvashattunk ki, ha tanárok voltunk, nem beszéltünk, de jelentőségteljesen és olykor egyértelműen hallgattunk,
és misére a város másik végébe jártunk, amit mindenki tudott. És így tovább, ezernyi kis lelemény. Mindez a bátorság és a
közös cinkosság testvéri érzését adta.

Illetve nem is innen kéne kezdeni. Mert az úgynevezett konszolidáció veszélyes képződmény: nehéz megítélni a
pusztítását, mert az nem látványos, és csak lassan vesszük számba az áldozatait, mert mindig voltak kivételek. A mostról
beszélnék, elmúltán a nem lé 177 tezett cenzúrának és elmúltán a vallásszabadságnak nevezett központi vallássorvasztásnak.

Most minden hangosodik, és ez eléggé magától értődik a nagy, hamis országos csönd után. A hit is hangosodik. Lehet
ebben jót látni, az öntudatra ébredés első mozdulatait. A hit azonban lényege szerint csöndes, szerintem hangos hit nincs
is, a hangos hit hazug. Az elnyomott egyház mindig bírja rokonszenvünket, azaz önszeretetünket. (Bár, ahogy az elmúlt 30-
40 esztendő sem az egyénnek, sem a társadalomnak nem volt diadalittas – az egyháznak sem. Vajon csak annyi
kompromisszumot vállaltunk, amennyi muszáj volt? Vajon eléggé segítettük egymást? Vajon papjaink és főpapjaink kellő
példát mutattak? És prominens testvéreink? Milyen sok híres emberről derül ki most, hogy ismeri az „Isten” szót. A
katolikus egyház egy centivel sem emelkedett az ország átlaga fölé!)

Az mindig nagy próbatétel, hogy miképpen őrizzük meg csöndességünket, kicsinységünket, amikor úgymond, nem
korlátoz semmi (csak mi magunk). Én mindig megijedek, ha látom az egyházam társadalmi erejét. A nagymisén a
pöffeszkedő, magabiztos arcok, ahogy állok ott új nyakkendőmben, és az arcomon az a kis türelmetlenség, ha túl hosszú a
beszéd, hisz ez majd kis zavart fog okozni a vasárnapi ebédben – mi, jók.

Félek azoktól, akik hangosan hisznek. Azok nagyon tudnak valamit. Pontosabban: éppen azt tudják, hogy milyen az
Úristen. De az Úristen nem ilyen vagy olyan; más. Krisztus az, aki közvetít. Ám hogy esélyünk legyen az értésre, nagyon
halknak, kicsinek, elszántnak és odaadónak kell lennünk.
178

Ami nincs és ami van

az ún. 80-as évekről

Az ember a 80-as évek elején olyan harmincforma. Harmincra rúg, mint Balzac asszonyai. A legszebb női korba ért. Erős,
mint a tölgy, szilnüj kak dub, s ez a mondat 12 év orosz tanulás hozadékának mintegy a fele. A másik fele: Atyec Aljosi bül
kocsegárom. Részeshatározó eset. Esetleg még egy Puskin-idézet (Tatjana-levél), valamint proverbiák és szentenciák, na
glupüj vaprósz nyet atvéta, hülye kérdésre nincs válasz.

Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, de éppen ez a válasz. Wittgenstein. A 80-as évek állandóan
Wittgensteinre hivatkozik. Szél ellen nem lehet hallgatni.

A 80-as évek utó-kor. Böfizve aranykorokról beszél, régi, szép időkről méláz: mindent bekebelez: a Monarchiát, a 60-as
éveket, Erzsébet királynét, a Nagy Generációt (?), Széchenyit. Abcúg Kossuth. Die Post Modern, a postát modernizálják,
lesz vonal, telcsi, többpártrendszerben hallgatják majd le.

Utóíz? Túlérett gyümölcs? És a zamat? Miféle zamatja van a 80-as éveknek? Most hallom a rádióban: Még körül se
nézhettem, máris megválasztottak párttitkárnak. Ó, hogy csípje meg a kánya, hát ilyen kópé volt ez a Kádár-korszak?
179
A 60-as évek a farmert szerette, a 70-es a farmeröltönyt, a 80-as évek a bársonynadrágot. A 80-as évek: a
csokornyakkendő. Légy gazdag, az izgi és szellemes, és ne légy szegény, az snassz. Pásszé. A baloldal is pásszé. Működés,
kivi, olé. Ne morogj! Minden 68-as morog. Hogy a savas eső. Hogy az ózonlyuk. Don’t worry, be happy. Élvezz és élveztess!
Osztriga és kasmír.

A   80-as   években megnőtt az  egy főre    jutó    orális  aktusok száma.  Ez  egy ilyen   kor (l. még XVIII.  század).

A 80-as évek összekeveri az iróniát a cinizmussal, a csúfondárosságot az iróniával. (Ismétlés a tudás anyja: az irónia: ha
úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen
azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok. – Musil.)

A 70-es évek a fragmentum, Woyzeck, Fodor Tamás rendezésében, a 80-as évek az álegész, A rózsa neve. (A fragmentum,
emlékeztetnék Balassa megállapítására, nem attól a hiánytól fragmentum, ami hiányzik belőle, hanem attól a hiánytól, ami
benne van.)

Az  élet    elmúlik,    anélkül hogy    történetté  kerekedne,  ez  a   80-as   évek    kerekded    története.

Az asszony ingatag, úgy hajlik, mint a nád. (Tessék énekelni!) A 80-as évek ingatag; vagy ahogy József Attila írja:
180
egy sor fing
egy sor nád
megin sor
megin nád