Amiképpen Petőfi meghalt a segesvári csatatéren, azonképpen halt meg John Lennon a manhattani csatatéren. A 80-as
évek: Back in the USSR: Lennon Barguzinban. McCartney a Jókai.

Magyarországon persze minden kicsit más. Mindenhol kicsit más, de az ember itt él. Budapest nem volt Prága és nem
volt Párizs. Budapest Budapest-e – ez a kérdés és ez a válasz.

A   80-as   évek    kicsúsztak  az  állami  ellenőrzés  alól,   ám  senki   nem vette   birtokba    őket.   A   80-as   évek    a   senki   földje.

Az embernek a 80-as évek elején meghal az édesanyja. Ettől kezdve a temető már nem a senki földje, hanem az anyjáé.
Az ember lassan fogja föl, mi történt.

Már a   Kocsis  Zoli    se  csodagyerek.

Hanem be-beáll az ember dereka. Szenyor Lumbaho. Az örök kérdés: én vagyok-e ferde, vagy a világ? A választ a
fájdalom adja meg. (A tragikum újraértelmezésének kezdete??)
181
A 80-as évek közepe mélységes mély, az időtlenség kútja. Nincs idő, csak múlik. Egy film címe az ellenkezőjét állítja: Idő
van. Talán könyörgésnek fogható ez föl, fohásznak. Komolyabban kéne venni azt a kurva időt. Nincs idő, csak múlik, van
idő, de megállt: ezek ugyanazt jelentik, azt, hogy se előre, se hátra. Minden nagyon kicsi lett.

Amikor új cárja lett az oroszoknak, az ember megvonta a vállát, s családjában megtiltotta a gláznoszty és a peresztrojka
szavak használatát, s ha nyugati barátja ajka Gorbira tévedt, rendreutasította. Mindazonáltal az ember a 80-as évek
legeslegvégén megtanulta, és nem is szabad most már soha elfelejtenie, hogy egy politikai rendszer századokig is eltarthat
akár, de van, hogy csütörtök délutánra összeomlik.

A   80-as   évek    egy szempillantás   alatt   véget   ért.    (A  két rézpénz neve    remény  volt.)

Nincsenek 80-as évek. Nem vagyunk. (Nem vagyunk volt.) Csak te vagy. Ezt szeretnénk mondani. De ez nem igaz.
Voltunk. Mondták, Európát elrabolták. De Európát nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Ha pedig Európát mégis
elrabolták, akkor az, ami a helyén maradt, az volt Európa. Az Európa. Tehát nincsen valami, amit elérnünk kéne, hanem
van ez az egész, és ebben vagyunk, azaz, és ez ezen új idők tétje, kockázata és lehetősége, az a kérdés, hogy mi is ez az egész.

A kézirat itt megszakad. Eluntuk egymást. Az ember a 80-as évek végén olyan negyvenforma. Negyvenre rúg, mint
Balzac asszonyai. Az egyik legszebb női korba ért.
182

Egy május 1990

Május   1.

Én.

Május   2.

Én.

Május   3.

Én.

Május 4.
Én – én... Ha a napló szót hallom – a Pavlov kutyája! –, azonnal szegény Gombrowicz jut az eszembe, és kímélet és ízlés
nélkül azonnal citálni kezdem, én, én, én, én, minden naplónak ezek az első szavai.

Május 5. Szombat
Én: tegnap felolvasóestem volt az új regényemből (Hrabal könyve).
Mi: szerdán összeült a Parlament.
Inventár. – Most, hogy elmúlt rólunk e keserű pohár, a szocializmus, érdemes volna egyszer megnézni, mi maradt utána,
mi maradt vonultán az árnak.
183
Főleg mi maradtunk itt, elmentek az oroszok, és itt maradtunk mi, a saját hülyeségeinkkel, butaságainkkal,
felelősségünkkel – – –

Azután itt maradt ez a szó, hogy „mi”. Ez volt az a varázsszó, melyet egy nem létező közösség nevében idéztek állandóan a
fejünkre. A „mi” volt a jó, az „én” a gonosz, a mi a nagyvonalú, az én az önző, ég és föld, hűség és árulás. Erre a virtuális mi-
re hivatkozva épült föl a történelem talán legegoistább társadalma, amelyben szinte semmiféle közösség nem létezett,
csupán a közösségre való hivatkozás mint alibi és fenyegetés.

A „mi” valóban nagy erő, és a fázósan összekucorgó én-eknek talán nem is volt más választásuk, mintsem a mi
akolmelegébe bújni; így keletkezett a „mi” és az „ezek” differenciálatlan, egyszerre hamis és igaz párosa. De hát honnan is
tudtuk volna, micsoda ez a mi, mikor az én-ekről nem tudtunk semmit, nem tudtunk és mertünk erre vonatkozó kérdéseket