ez a Gombrowicz nevű igen okos férfiú volt.

És talán az is, hogy a Banach-terek vizsgálata, ha nem is a végtelenbe vezet minket, nem is egészen oda, ahová akarjuk,
de messzire, messzire vezet.
17

„Azt csinálom, amit eddig, nézdegélek”Beszélgetés Keresztury Tiborral 88 őszén

Van-e   értelme az  interjú műfajának?  Miből   származik   feltűnő tartózkodásod   a   megnyilvánulás  e   formájával  szemben?

Értelme rendszerint nem sok van. Érdekessége szokott lenni. Én legalábbis mindig szívesen olvasok interjúkat. Lehet,
hogy tartózkodásom is innét származik.

Vannak helyzetek, amikor beszélni kell ezen a módon is. Én ezt a kényszert, azt hiszem, az átlagnál ritkábban érzem. Meg
le is lettünk erről a műfajról szoktatva. Arról tudniillik, hogy tegyük azt, ami elsőrendűen értelmiségi föladat volna: figyelni.
Mindent figyelni, kommentálni, értelmezni, hozzászólni, egyetérteni, elvetni, vitriolos glosszát írni stb. Ehhez olyan sok
megalázó föltétel tartozik, hogy az embernek (ha teheti) nincsen hozzá kedve.

Nagyon utálom ezt, a nevetséges bátorságaink centizgetéseit, azaz magamat ilyen helyzetben. Következésképp igyekszem
nem kerülni ilyen helyzetbe.

Mostanság mindez valamelyest megváltozott. Nem is az ország, az azért olyan könnyen nem tud megváltozni, hanem az
emberek. Érezni, hogy elegük van ebből a mellébeszélésből, a nyilvános beszéd elvarázsolt, szocialista nyelvi kavalkádjából.

Ha most valaki azt mondja a fehérre, hogy fekete, azt kinevetik. Régebben vagy hallgattak, vagy bólogattak, esetleg
szürkének mondták. A feketét feketének mondani nem normális volt, hanem nagy erkölcsi 18 bátorság. Épeszűnek lenni az
nívós programnak számíthatott, nem pedig valami magától értődőnek, ami nélkül nem lehet élni. Írásban a közvetlen
néven nevezés a szamizdatra maradt. Az irodalom meg, ha ez volt a tárgya, történelmi regényt produkált, benne a gonosz
török szultán, aki a fehéret feketének mondja – s ezt aztán mindenki nagyon értette.

Ennek   a   megnyomorító    hülyeségnek talán   tényleg vége.   De  hát van ebből   elég.

Van a tartózkodásnak egy személyesebb (fontosabb, linkebb) oka. Egy interjú hírverés és önreklám is, és úgy gondolom,
erre nincsen szükségem. Kizárólag azért gondolom így, mert elfogynak a könyveim. Ha halomban állnának (mert
kevesebben vennék, vagy többe nyomtatnák), nyilván kitalálnám, mért nem fontos mindaz, amit eddig előadtam, és
próbálnék a könyveimnek segíteni.

Például külföldi újságírókkal, tévével sokkal bizonytalanabbul viselkedem, pedig ugyanúgy akarnék viselkedni, csak
nehéz tudni, mi az „ugyanúgy”. Mert az előbb említett korlátok ott nem léteznek: azt mondok, amit akarok vagy amit tudok,
és a kutya se érdeklődik a könyveim iránt. Az ilyen helyzet az humusza, mit ne mondjak, táptalaja az interjúnak.

Mit gondolt a világról és saját jövőjéről egy kamasz evvel a névvel a hatvanas évek derekán, a neosztalinista
restaurációként is emlegetett konszolidáció időszakában?

Azt én nem tudtam, hogy konszolidáció vagy micsoda lett volna. Azt tudtam édesanyámtól, hogy „ezektől nem sok jó
várható”. Ez tárgyszerű tapasztalatnak tetszett. Ő fölületesen volt úgynevezett reakciós, olyan anyásan, ahogy kell; inkább
némi megvetés és bos 19 szankodás volt ez, mint gyűlölet – merthogy kizárólag csak rosszat kapott ettől a rendszertől.

De a neveltetésünk nem e szerint működött; gondolom, édesapámnak is köszönhetően. Ő nem igazán szidta a rendszert.
A hazugságot hazugságnak nevezte, s a gyilkosokat gyilkosoknak – de morogni nem morgott, nem volt megsértődve, és
soha életében nem kívánta vissza a régi időket. Nagyvonalú férfiú, valóban... Nem a rendszer ellen neveltek, megpróbáltak
attól függetlenül.

Világról, jövőmről nem gondolkodtam. Most se tudnám leírni azt a mondatot, hogy én direkt gondolkodnék (mondjuk
csütörtökönként) a világról... Néha udvariasságból (meg mert úgy gondolom) mondok valamit Közép-Európáról, de
valójában engem túlságosan lefoglal a jelen. Vagy a jelenem. Persze, a jelenem (a jelenlétem és a valóságosságom vagy
annak esélyei): az a világ és a jövőm (is) – de mégis a kamaszkoromból csak futballozásra meg orgiasztikus tanulásokra és
olvasásokra emlékszem; most meg „a mondatok utáni hajszára”.

Mennyiben   határozta   meg a   mindennapi  életeteket  a   család  múltja, s   egyáltalán: mit jelent  számodra    a   család?

A mindennapi életet? Mondjuk abban, hogy kitelepítettek. Az akkor egy más „mindennap” lett. Vagy hogy az édesapám
életét kicsit fölforgatták, fölforgatta az a múlt.

Nekem szinte csak jót jelentett, csak könnyebbséget az, hogy ehhez a családhoz tartozom. Minden rossz és nehéz a
szüleimnek jutott – észben tartani persze azt is nekem kell.

A család a környezetem. Ezért nem vagyok egyedül. De nincs bennem nosztalgia. Én, mint mindent, a családomat is
kitalálom magamnak. Ahogy a hazámat 20 vagy az egyházat. Ezek mind alig elviselhető dolgok, egy ország, egy apa, egy
főpap.

De azért az a tény, hogy van egy rakás – most már konkrét – testvérem (öcs!), az engem, meglehet, indokolatlanul,
nyugodtsággal tölt el, mert azt gondolom például, hogy ha bajba kerülnék, megvédenének, ahogy valóban megvédtek
gyerekkoromban, mert ezek ilyen nagydarab sportos emberek, vagy a futballpályán.

Hogy azután ez a család éppen az a család, az egyrészt nagyon mulatságos, azaz érdekes, másrészt van számomra
valóságos hozadéka, mert jelent egyféle személyességet az idővel, a történelemmel, evvel az országgal. – Van, akit ez
idegesít, hogy mire vagyok én ilyen nyugodt. Nagyon nyugodt nem vagyok, de tényleg van bennem nyugalom. Itt is