mertek... Például németül beszéltek. Mégse egy szláv nyelv. Egy román lánnyal vagy csehvel csak oroszul lehetett szidni az
oroszokat (ha ez volt a részfeladat). De nemcsak németül beszéltek, hanem szóba is álltak az emberrel. Emberségesek
voltak, humánusak, kedvesek és áldozatkészek, és számomra ismeretlen okból nagy becsben tartották a magyar férfit mint
magyart s mint férfit. (Nem voltak tökéletesek, de hát ki tökéletes? Lengyel lánnyal templomba járni, szerb kisasszony
bátyját testvérré fogadni, szlovákkal röplabdázni, endékással órákig fürödni jéghideg tengerekben: mindennek ára van.)

Ha az ember lehunyta a szemét, az endékás csajt máris körbelengte az oszthatatlan német szellem, Hölderlin, Goethe,
Freddy Quinn, azaz máris ott volt áhított Európájában, egyenrangú volt, nem kellett arra gondolnia, hogy ő másodosztályú
– mert hiába lebbent esetleg a vasfüggöny, s lelt az ember eneszká típusú lányra, mindig az fizette a cehhet, és akkor
megint minden eszébe jutott az embernek, szabadság, Jalta, i tak dalse (oroszul: s a többi).

Most mondanék akkor pausál-köszönetet minden endékás csajnak a Hauptstadt der DDR-től Karl-Marx-Stadtig – noha
már látni vélem arcotokon az új emancipált gőgös fintort, már parfümöt is cseréltetek, de én nem felejtem el azt a sok,
apró, forró gesztust, mellyel hozzájárultatok egy egészségesebb, kisebbségi érzésektől mentes Közép-Európához.

Ti sem vagytok, Közép-Európa sincs. Mi is az, ami van?
204

A csataképfestőMegyik János katalógusához

„Nekem  is  szigorúan   meghagyta,  hogyha  elmegyek    mellette,   hozzá   ne  érjek,  még a   szoknyámmal se.”

Madame  Brémond Cézanne-ról

Ha

Ha az ember művészetről kezd beszélni, és ha kicsit is ért hozzá, rögtön előrebocsátja, hogy arról beszélni nemcsak nem
érdemes és nem lehet, hanem nem is szabad, majd fúj egyet, új bekezdést nyit, és szemérmetlenül beszélni kezd a
művészetről.

Rilke

A műalkotások határtalanul magányosak, s talán a kritikával közelíthetők meg a legkevésbé. Csak szeretet foghatja fel,
tarthatja meg őket, s lehet igazságos hozzájuk.

A cél

„Nyomokat   eltüntetni, nem keresni –”

A regényíró

A regényíró meglehetősen mafla valaki. Ha valami egészet lát, akkor azt regénynek gondolja. A kép mint regény. A
szimfónia mint regény. És hát az élet is kész regény.

Pálcikaregény.
Hasonlatokat mondunk, melyek ha nem különösen 205 jók is, csak annyira pontatlanok, amennyire az el is várható a
hasonlatoktól. Nekem egy hasonlat sántítson! Pálcikakozmosz! Brutális törékenység! Lám, beszédünk óvatos, enyhén,
úgymond, antropomorfizáló – ez rendjén való, de adomáznunk már nem kellene. Történetre vágyunk, sztorival fizetünk.

Gyónás

Nagy csönd van (lapul) ezekben a tárgyakban. Csönd és szókimondás. Zaj és elhallgatás ennek a párja – jól ismerhetjük,
magunkban, körülöttünk. Essünk túl rajta: számomra ez az ember, akiről itt szó van, számomra ő a művész. Persze, hogy
mi a művész, azt nem okvetlenül tudom. Azt se, mi a megyik.

Corpus itt minden. Minden fadarab – szálka és gerenda –: borda. Ezek szegezik nekünk a kérdéseket: mi az emberfia? mi
ez a borda? mi a művészet és ki vagyok én?

A keresztről kellene gondolkodnunk, erről a bonyolult, európai tárgyról. Hogy például milyen is volna az, amelyik
műalkotás tud lenni, és imádkozni is lehet „vele”. Eszünkbe jut az a sok szebbnél szebb kereszt, mely a passióról fecseg.

Ez a zajos kereszt, a zajos kereszténység, a zajos Krisztus. De Krisztus nem ilyen. Mert hiába emblematikus, hozzá közel
lehet lépni, nem esik szét raszterekre, tehát meg lehet szólítani, és ő is megszólíthat minket. – Micsoda egy valóságos
szobor? Minthogy: micsoda egy valóságos élet? És akkor: mi az, hogy nem valóságos? A valóságos az, amit átélünk? És hol
van a határ nyafogás és tehetetlenség között?

De bármily nehézkesen igazodjunk is el az Ég dolgaiban, Nietzsche halott-e, vagy az Isten, vagy mindkettő vagy egyik se
– Krisztus az, aki föltámadt. Ő az, aki föltámadt. Ez az a mondat, melyet csak a csenevész fatákolmányok, ezek a bordák,
újra meg újra elénk tolnak.

Akármilyen tartózkodón vagy metaforikusan értel 206 mezzük mindezt: ez a legfontosabb mondat, végül is ezen áll vagy
bukik minden.

Az anyag

A műteremszobában, egy anatómiakönyvben egyszer könyvjelző cédulákat találtam a következő helyeken: lapocka (kar),
lapocka (mozgás), medencecsontok, lábszár (felső, alsó), lábfej, medence, gerinc, mellkas, csontváz (és izomzat), koponya.

Szóval így állunk? Csontok? Fadarabok? Örökkévalóság? Üdvösség? Halál? Uhu-ragasztó és föltámadás. Cézanne zsíros
festékdarabjai.

Ezek a corpusok és társai a mi a művészet? – kérdésre számomra nagyon rokonszenves választ adnak: a művészet az
ragasztó, forgács, lábszár, borda, szó, szó, szó – és! És minden, a lét titka, tragikuma, végtelensége, egyszeriségünk,
üdvösségünk, elkárhozásunk, kikezdhetetlen tisztességünk, kopottságunk (mely tán azonos bűnösségünkkel), ez az
összevisszaság, melyet most épp a kereszténység cövekeivel kerítgetünk körbe, ez mind...

Megyik is a személyesbe kapaszkodik – hová máshová –, de mintha el tudná kerülni a most szokásos csapdákat: semmi
sincs itt az elterpeszkedő én fontoskodásából, az ebből kinövő morális vagy esztétikai prédikációkból és semmi a gépesített