iróniából. Az irónia – harmadnapon – alászáll a fába, a ragasztóba, a csapolásba: az anyagba.

Hogy

Hogy    mi  a   szent,  azt nem mi  mondjuk meg.

Az én címkéim

Reneszánsz művész és nem modern.
A művész mint eszköz.
207
Nem vad, nagyon is finom, sőt elegáns, és hihetetlenül, példásan radikális; így vad igazán.
Nagy léptékű, nagyra látó, régi. Hívószó: Cézanne.
„C.-nál az ügyetlenség a legszorosabban összefügg a lényeglátással. Ha olyan ügyes lett volna, mint Picasso, Makart lett
volna belőle.”

Komoly művész (amit például e sorok írójáról nem mondhatunk el, s ez most nem volna önkritika).
Kiugrott matematikusként elmélkedhetnénk a projektív geometriáról mint gondolkodásmódról, a térről mint bölcseleti
problémáról (az élet nehéz).

Abszolút    teret   lehatárolt  síkon   ábrázolni:  a   regényírónak    is  ez  a   gondja.

Rend,   ritmus, egység. Építkezés.  Struktúra,  struktúra,  struktúra.

„Egyetlen   almával ámulatba    akarom  ejteni  Párizst.”

Mantegna!!!

A   Semmi   konstrukciói?

Flaubert    vágy-regénye,   mely    nem szólna  semmiről?

John    Cage:   I   have    nothing to  say and I   am  saying  it  and that    is  poetry.

Who is who

Egy helyt csataképfestőnek mondja magát. Valóban. Azt is tudni véljük, milyen csatáról van szó. Arról, ami itt dúl
bennünk és körülöttünk, ezer és millió áldozattal, ezerrel és millióval. Lehet, hogy mi magunk is közte. De azért konokul
motyogjuk a csataképfestővel: Nem. Nem adom föl.

Mintha

Mintha ezek a szobrok (is) azt a talán soha be nem teljesülő fordulatot mutatnák, amiben – mintha – a kor művészete
állna. Az elégikus és rezignált helyébe mintha a tragikum lépne, nem elveszítve az iróniát (mert attól mi már, azt hiszem,
nem szabadulunk; nem 208 mintha kéne, illetve csak annyira: amennyire bármitől).

Mintha logikus következménye volna ez a személyességnek, hiszen akármilyen sekélyesek is a léptékek, végtére is mi
vagyunk azok, akik... mi vagyunk azok, akiket bezúznak s megőrölnek, Max és Moritz mi vagyunk, addig-addig követte
egyik csíny a másikat. – Dieser war der sechste Streich, Doch der letzte folgt sogleich.

A nevetségesség dicsérete

Folytonosan az elhallgatás, az önfelszámolás határán. Önmagát, az eszközeit, a céljait kell kérdésessé tenni: ez az
egyetlen bizonyosság, létföltétele.

Mert hát annyi biztos dologgal vagyunk körülvéve, reálisan létezőkkel, az acélipartól a főpapok cingulusáig, a gumi
óvszertől a főtitkárokig – igen, ezek a szeriőz dolgok.

Amit itt látunk, az a létezés határán ingó, nevetséges, mert egyszerre bizonytalan és kevély, félénken remegő és
nagyszájú, tétova és magabiztos, piruló kamasz és nagy életű dandy, szóval nevetséges önarckép és istenkép. Nem tudtam
ennél kisebbet mondani, kibicnek semmi sem drága, súlyát cipelje ő, a pálcikás.

Az utolsó csíny

„Nyomokat eltüntetni, nem keresni”: „az ő élete is sok törődéssel és szomorúsággal terhes, és messze elmarad szavai
mögött. Ha azonban másképp lenne, sohasem találhatta volna meg azokat a szavakat.”

Megyik, a pók, csöndben szövi álmaimat.
Csak egyféle magányosság van.
209

Ősmagyaros és félt-lépőGalántai György katalógusához

Galántai György plasztikája szegényes utánérzésnek hat Tinguely ricsajozó szerkezeteinek ismeretében (...) Egyszóval,
régi ötletek és ügyeskedő kivitelezés. Szomorú, hogy ez nekünk még mindig esemény.

(Egy szakkritikából)
Elmondhatnánk esetleg egy mesét, afféle csalimesét persze, egy országról, melynek neve Magyarország volna, lakói pedig
úgynevezett magyarok. Egyszer volt, hol nem volt.

Történt azonban, nem is olyan régen, hogy az egyik magyar észrevett valamit – és nem hitt a szemének! A nemjóját!, s
elmondta a szomszédjának, az meg az ő szomszédjának, így már együtt nem hittek a szemüknek. Tudniillik – de ne vágjunk
a dolgok elébe.

Mindenesetre egyre többen nem hittek a szemüknek. Mentek, mendegéltek ezek az árva magyarok, jobbára kóválygás
volt ez, amit csak az önsajnálat édesített ideig-óráig, s a mese szépen kidomborítaná ezt a magyar tájat, a kóválygás terét,
rozsda és szentistván, trabant és diktatúra, bartók és zacskós tej volnának a fő koordináták.

De  hogy    egyik   szavamat    a   másikba ne  öltsem: amit    észrevettek,    az  az  volt,   ami nem volt.   Hogy    nem volt    nyomuk. Hiába