tették magyar talpukat a magyar talajra, nem hagytak nyomot. Nyoma se maradt a lépéseiknek. Mondhatom: mint derült
magyar égből a mennykő!

Egy ideig hazudoztak még – költőien! –, de aztán belefáradtak ebbe, meg volt olyan magyar is, aki nem szeretett hazudni.
Rémülten, mint a kutyák, szaglász 210 va, maguk körül pörögve, forogva, nagy-nagy összevisszaságban szaladgáltak.

Félelem szállta meg ekkor őket, hogy talán akkor ők nem is volnának, talán nem többek, mint árnyékok, hogy talán nem
is léteznek, csak valaki kedvességtől vagy rosszindulatból álmodja őket, hogy talán az ország is nincs, ez a Magyarország
nevű, semmi sincs, csak zacskós tej meg a rozsda. Egyszerűen nem tudták, mi a helyzet, hol élnek és kik ők. Ezért rettegtek.
(Tegyük hozzá: igen helyesen, úgy értve tárgyszerűen – hisz mindezeket nem tudni nagy veszély).

Ekkor egyikőjük, egy olykor szakállas, mosolygó szemű ember gondolt egyet, s több mint kettő lett belőle – mindenféle
talpjelnyomó tárgyakat eszkabált, vasból, rozsdából, láncból, szentistvánból, diktatúrából, hát persze abból, amit maga
körül talált.

Nem akarom hosszúra fogni, a magyarok megörültek, most már tudhattak felet lépni (vagy félt lépni), ellen-lépni, lett
dobbantójuk, párhuzamos mozgáskényszerítőjük, nem is sorolom, annyi.

Boldogan éltek volna, míg meg nem haltak volna, csak hát az is kiderült volna hamar, hogy hiába ez a sok talp (hiába áll
talpon bennük a nóta), azért ilyen könnyen nem lehet mindezt megúszni. Ez ügyben csak az időnként szakállas, mosolygó
szemű ember helyzete volt más: mert neki újabb s újabb fantasztikus tárgyakon járt az esze...

Idemásolom Várady Szabolcs egy versét:
A LÁBRÓL
Filozófiai töredék
A TÉMÁM: A LÁB.
NEM ADOM ALÁBB!
Mindennek van lába, vagyis valami, amin áll.
De a lábnak nincs lába, csakis rajta állnak.
211
És ha történetesen lába kelne a lábnak,
vagyis eltűnne a láb, amin minden áll:
nos, a dolgok jórészt akkor is megállnak,
és amin állnak, hovatovább az neveztetne lábnak.
Kérdés mármost, hogy a lábra kelt láb viszont min áll?
Feltehetően van valami (nevezzük talán lábnak),
amin áll az a láb, amin mások immár nem állnak;
kétséges azonban, hogy e láb lábsága ekkor miben áll –
Végül: kaptam a minap egy szót ajándékba (Dippold Páltól)A hír igaz. Csak nem Moszkvában, hanem Leningrádban stb. Az ősforrás
(Urquelle): Orbán Ottó, ezt akasztom most Galántaira: OSZT-MODERN.
212

Benyúltam

Hegedűs 2 László A Nagy Fehérvári Árvíz -mappájához
...benyúltam alá. Sikongatni kezdett, mire befogtam a száját. Édesen belém harapott. Ekkor pillantottam meg a
szemében azt a rémületet, melyet, önbecsülés ide, önbecsülés oda, nem tekinthettem tőlem származónak. Megfordultam, s
noha tudtam, ettől a rendszertől semmi jót nem várhatok, a szemembe ötlő látvány mégis elborzasztott. Akár egy őrjöngő
vadállat, háznyi magas árhullám ugrott a városra. Kevés a szó elmondani a szörnyű jeleneteket. A Vidámparkban
kőhullákat sodort a mocskos víz. Mi az Igénybevétel 6 Ft-tábla alatt álltunk. Zárójelben jegyzem meg, hogy az illető nem
fogta föl a szociális drámát, le nem szállt volna rólam, hogy így te szar! úgy te szar! Persze sok vidám esetnek is szemtanúja
voltam. Például ahogy a strandon keveredett a kétféle víz. Meg ahogy a Népköztársaság úti Halszakboltban találkoztak a
halak, az ottaniak meg a most jöttek, mintha távoli rokonok találtak volna egymásra... De inkább a negatívum volt a
mérvadó. Én akkor azt még nem tudtam, hogy ez olyan lesz, mintha nem is lett volna (hát tessék nekem egy újságot
mutatni, amely akár csak célozni mert is volna erre. Még most is akad, aki cinkosan megjegyzi: „Fehérvár közelében nincs
olyan patak vagy folyó, melynek áradásától kéne tartani”), nem tudtam, hogy egy egész árvizet el lehet hallgatni, nem
tudtam, hogy bármi megtörténhet, ezért azután mindent megnéztem, és 213 minden vizet megjegyeztem. Igaz, ezt követően
ismét az illető felé fordultam. Ilyen volt az élet, ilyen megalázó és ambivalens a Kádár-rendszerben. Ami az illetőt illeti, új
nem jutott az eszembe, így megint benyúltam alá, sikongatni kezdett... (Részlet A Nagy Fehérvári Árvíz című, évtizedek
óta kéziratban heverő dokumentumregényből.)
214

Hahn-Hahn grófnő pillantása

mexikói házi feladat

(Egy afféle mai prózaíró folyamatosan hálás lehet Mészöly Miklósnak, aki ugyan szintén afféle mai prózaíró, de ő nem
lehet hálás M. M.-nek. Ezért (ezért is) neki nehezebb. Egyébként egyfolytában azt látni, hogy neki nehezebb. Talán így is
lehetne definiálni: az ember, akinek nehezebb. Sok falnak ment neki fejjel, mi meg itt korzózunk az ütött lyukakon át,
olykor róla el is feledkezve. Neki ajánlom, születésnapjára, jobb híján, ezt az alkalmi dolgozatot, mely egy Mexikóban
tartott „regényíró-kongresszus” alkalmából készült.)

Hosszan lehetne arról beszélni, hogy miért nem lehet beszélni a regényről, és ezen elmélkedés könnyen igaz lehetne – de
ettől most tekintsünk el. És a továbbiakban attól is eltekintek, hogy mindezekről más is lehetne a véleményem, ami mintha
azt is jelentené, hogy nincsen véleményem – legyen ez az úgynevezett mexikói fölfogásom a regényről.