Azért sem volna jó hallgatásunkkal definiálni a regény helyzetét (noha ez precíz és nagyvonalú meghatározás volna),
mert ki kéne használni azt a nagy esélyt, melyet az okos szervezőbizottság biztosított számunkra akkor, amikor tíz percben
limitálta hozzászólásainkat.
215
Minden műnek teljesnek és végesnek kell lennie, de talán a regény az, amelyet ez a két fogalom határoz meg a leginkább,
mert hogy állandóan e két ponton van megtámadva. Bizony azt szeretjük, ha a regény zárt, opera aperta ide, opera aperta
oda.
Igaz mindez a regényről szóló írásra is (bár vélhetően az is igaz, hogy amiképpen holló a hollónak nem vájja ki a szemét,
azonképpen regényről csak regény tudhat szólni – ez nyilván ugyanaz, mint a hallgatás vonzása), tehát a regényről szóló
írás is itt van fenyegetve.
Kilenc percig beszélhetvén fönnállna a veszély, hogy csak jelzünk valamit – nem az, hogy fragmentum lesz, fragmentum
és teljesség nem állnak ellentétben egymással, a fragmentum éppen azt mondja, hogy valami nem lehet egész, hogy ez a
valami így, törötten, csonkán teljes –, ha pedig valami nem teljes, az azt jelenti, hogy ott valami hiányzik. Ezt jelentené a
kilenc perc.
Ha pedig tizenegy percig beszélhetnénk, akkor miért ne beszélnénk tizenkét percig, s ha tizenkét percig, akkor..., nem
tudnánk abbahagyni, bizony úgy járnánk, mint Musil vagy Proust, a teljességet nem bírnánk a végességgel egyeztetni
(ahogy egy Balzac vagy Joyce), s ahogy nekik is, nekünk is csak a halál siethetne segítségünkre. Az irodalomtörténet a
Mexikói Vész kifejezéssel ünnepelné a regényírók e váratlan, együttes, posztmodern távozását az árnyékvilágból. Egy
regényt elkezdeni, az, mondhatni, az Ég ajándéka, befejezni egy regényt – az a Föld ajándéka. A halálra pedig még majd
visszatérek.
Tíz percig arról beszélni, hogy milyen jól lehetne tíz percig beszélni a regényről – ezen már túl van a regény. Hol?Kundera azt mondja, hogy a regény története egy kaland, s hogy minden kaland, mint jól tudjuk, egyszer véget ér. Ebben
nem vagyok ennyire biztos – de hát húsz évvel fiatalabb, értsd, éretlenebb vagyok a kollé 216 gánál –, mindenesetre
munkahipotézisként fogadjuk el, mert az viszont valóban igaz, hogy közeledvén ehhez a föltételezett véghez, a regény egyre
többet meditál önmaga, illetve a regény mint olyan történetén.
Én inkább egy szimmetriát látok. A regény ifjú műfaj, de története valóban viharos volt. A szokásoknak megfelelően
tekintsük Cervantes Don Quijoté-ját az első regénynek. E regény világa leírható, mint a könyvek világa, a lovag mint egy
könyvember, sőt egy regény hőse (lásd második rész), akinek meghalnia is azért kell, nehogy „illetéktelen kezek megint
tovább írhassák kalandjait”. Könyv-világ, könyv-ember, könyv-könyv. Klasszikus posztmodern szituáció... Cervantes vagy
Sterne épp olyan rémült, mint John Barth vagy Pynchon. Szerintem ez a regény első fázisa, a regény rémülten nézi
önmagát.
A második, amikor a regény unja önmagát, ez a regény euklideszi korszaka, a magabiztosság ideje, az úgynevezett XIX.
századi regény, elvileg nem rokonszenves ez a diadalittasság, olvasni azonban mégis szeretjük őket (Effie Briest!).
A helyzet, mint mindig, Flaubert-ral változik: a regény, amint gyűlöli önmagát, evvel a kifejezéssel lényegileg az egész
modern leírható, hogy azután most visszakanyarodjunk, ahonnét rémülten indultunk: a regény, amint írja önmagát.
De abba is hagyom ezt a nagyképűséget, és egy másikat választok, amely közelebb áll hozzám. Inkább kézművesként
szólnék hozzá, vagy kőművesként, ezt a hiú önképet szeretem leginkább a regényíróról: a regényíró mint kőműves.
A kőműves nem ostoba, de azért egy kicsit mégis. Egyszerű lélek. A kőműves látja ugyan az egész házat (hiszen titokban ő
a tervezőmérnök is, sőt titokban minden ő, még a megrendelő felesége is ő...), van el 217 gondolása tehát az egészről, de
pontosabb úgy mondani, hogy volt elgondolása, most inkább nyakig malteros, egyik téglát teszi a másikra, függőlegesekre
és vízszintesekre ügyel, és káromkodva veszekszik a lusta segédmunkásokkal, hogy mindent neki kell megcsinálnia.
Valóban mindent neki kell megcsinálnia, és nincsen semmi, semmi nincs, se Isten, se ember, se kert, se megrendelő, a
felesége sincs, csak a szavak vannak, szavak egymás hegyén-hátán.
De ne feszítsük túl ezt a hasonlatot sem. Van egy magyar közmondás, hogy minden hasonlat sántít, lassacskán ez is csak
annyira lesz hasonlat, amennyire sántít.
A hozzászólásom címe egyszersmind a készülő regényem címe is, és eredendően úgy gondoltam, hogy a regény
bemutatásával, amit szintén kértek tőlünk, válaszolnék a föltett regényelméleti vagy futurológiai kérdésekre. És ez meg is
felelne a poétikai helyzetnek, lám, a regény tényleg írja önmagát, önmagán és önmaga történetén tűnődik, ha tehát mesélek
kicsit a regényemről, nem tudok nem mesélni a regényről.
Hahn-Hahn grófnőről a gonosz Heine tesz említést, a nő írókról állapítja meg, hogy azok olyanok, hogy egyik szemükkel
a papírt lesik, de a másikkal mindig egy férfit – kivétel Hahn-Hahn grófnő, aki félszemű.
Hahn-Hahn grófnő pillantása, ez a regény címe, mert ezt a pillantást irigyeltem el, ennek a vak szemnek a mindenen
áthatoló pillantását. Vannak regények, melyeknek írói, éppen ellenkezőleg, minél jobb távcsöveket szereznek be maguknak,
az ilyen regények azt állítják, hogy a világ ilyen. Azok a könyvek, melyeket én szeretek, azok inkább kérdeznek, s ha mégis
rákényszerülnek mondani is valamit, akkor azt mondják: a világ ne legyen ilyen.
218
A regény tulajdonképpen egy Duna-könyv, a Dunáról szól. Egy könyv, amely a Dunáról szól – ez a mondat nyilván se
nem igaz, se nem hamis, ez a mondat üres. Nincsen értelme. Érthető hát, hogy egy egész regény foglalkozzék vele.
Nagyravágyó terveink szerint a regény egy történelmi-könyv lesz, szerelmes-könyv, Közép-Európa-szatíra könyv, anti-
Magris-könyv, útikönyv, étteremkalauz-könyv, káosz-könyv, könyv-könyv.