A regény hőse az Utazó, akit tehát aggályosan meg kell különböztetni a turistától (az utazó az, akinek van ideje). Utazónk
profi, mindig megbízásból utazott, egy-egy fényesebb úr vagy kopottabb ország kibérelte, és akkor utazni kezdett.
Valójában kizárólagosan Duna-utazó volt, de ez semmilyen korlátozást nem jelentett, hiszen az utazási kontraktusokban
mindig kikötötte: Azt, hogy mi a Duna, azt én mondom meg! Nem csodálkoznék, ha a regényben lenne egy mondat, egy
távirat, melyet Utazó küld Megbízónak (Bérlőnek): itt vagyok mexikóban stop keresem a dunát stop ne ijedjen meg stop
nem találom stop kezét csókolja utazó

Szóval a regény írja önmagát, írja, írja, csak éppen túl lassan, én se lettem kész a mexikói utazás előtt, ahogy pedig
terveztem. Így babonából sem akarok többet beszélni, hiányzik még az utolsó 15 oldal, a beethoveni örömóda-befejezés,
még be kell a Dunának ömlenie a Fekete-tengerbe, és félek, hogy ha itt nagyszájúan fecsegni kezdek róla, akkor talán
megfordul a Duna, és soha nem éri el a tengert.

Ez a regényhelyzet. Minden mai regényben van egy önmagába visszaforduló Moebius-szalag. A Duna is egy Moebius-
szalag. A Duna egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli (lásd még: Heisenberg). 219 A továbbiakban kénytelen vagyok
Mexikót is Duna menti országnak tekinteni.

Röviden még beszámolnék a széppróza közép-európai helyzetéről a szocializmus bukása után. Ez valóban új helyzet: a
regény ugyan nagyon nem tükör, de sok szállal kapcsolódik a reálisan létezőhöz. A Monarchia épületének összedőlte nem
gátolta meg Musilt, hogy ezt az épületet describálja, nem tette lehetetlenné a vállalkozást, csak megnehezítette (lásd a
fragmentum problémája). Azonban az úgynevezett szocializmusnak nem volt épülete, a reálisan létező szocializmus az
irreálisan nem létező birodalma volt, a Nincs birodalma, és ennek a nincsnek voltunk az írója (kis túlzással). A Nincs dőlt
össze. (Eszembe jut a régi vicc a Párt definíciójára: a Párt az a szervezet, amely azon problémák megoldására jött létre, mely
problémák nélküle nem is léteznének. Akárcsak a regény!)

Mi történt hát? Meg lehet mondani pontosan. Minthogy megszűnt a közös társadalmi ellenség, azaz, úgymond, elmentek
az oroszok, de itt maradt a Duna, itt állunk egyedül, nézegetjük egymást, és nem tudjuk, ki kicsoda. Ebben a helyzetben a
szavak is megváltoznak. A közép-európai irodalomban a textus mindig hangsúlyosan a kontextus felől értelmeződött, még
akkor is, ha egyesek megpróbáltak ellene tenni (önéletrajzi megjegyzés). Nem sok sikerrel. Most ebben az új kontextusban
hűtlenek lettek a szavak. Elhagytak minket. Másképp viselkednek, mint megszoktuk. Másképp hazudnak, másképp
bujkálnak. A közép-európai író tehát most olyan – vagy olyannak kéne lennie –, mint a játékkockákkal babráló gyerek,
szépen egyenként kézbe kell fogni a szavakat, s megnézni, megtapogatni őket. Leporolni nem lehet, csak megállapítani,
hogy poros vagy nem poros, a szavakat csak tudomásul venni lehet. Sorban, mindegyiket egymás után. Hosszú távú,
heroikus program.
220
A kétértelműség lassú, konok, elszánt újbóli birtokbavétele: ez lesz a kilencvenes évek. Én legalábbis így tervezem.

Ígértem, hogy visszatérek a halálra. Regényt kezdeni, írtam, az Ég ajándéka. De nem állítom, hogy a regény akkor és csak
akkor halott, ha Isten halott. Nem állítom, hogy ha Isten halott, halott a regény, és nem állítom, hogy ha a regény halott,
halott az Isten. Csupán arra utalnék, hogy a halott-e a regény? – a kérdés az ugyanolyanfajta kérdés, mint amaz. A kérdésre
nagyon határozott és konkrét válaszom van: NEM TUDOM.
221

A Dunánál

bohóctréfa

A bölcs–nagymarosi–gabimami vízierőmű tetején, a mámoros betonpadkán, irodalmi műsor folyik. Már itt
abbahagyhatnánk (tudniillik, hogy ugyebár a műsor folyik, s nem, hehe, a Duna), amikor új színész (R. Gábor – egy
konkrétum!) lép elő, meghajol, versbe kezd, József Attila: Levegőt! – szavalja ünnepélyesen, majd kékülten, légszomjban,
hörögve hirtelen alá ájul.

Liccs-loccs. Azért ennyit nem ért ezen tréfa – zsémbeltem – emberéletet! Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros,
bölcs, és nagy volt a Duna.

Akrobat!
222

Magyar napló

223 224

Egy ikes napom

Fölkelek, lezuhanyozok, fogat mosok, reggelizek, kilenctől tízig zsidózok, majd beülök a szobámba, és dolgozok estig,
akkor kijövök, belerúgok az arra kószáló valamelyik gyerekembe vagy/és a feleségembe, felhívok néhány barátomat, és
amelyikről úgy gondolom, zsidó, azt nyugtatom, akiről pedig, hogy árja, azt is. Miután így mindenkit megsértettem, eszek
egy keveset, iszok bort, kicsivel többet, mint amennyinek még majd reggel is örülnék, és lefekszek, és alszok egy jót.
Álmomban jó vagyok, ik, ik, ik.
225

Egy kérdéses napom

Azt álmodtam, hogy szenátor vagyok. Mikor egy tanult kollégám már sokadszor... meg különben is, akkor odakiáltottam:
HORDÓT A SZÓNOKNAK! Oltári nagy botrány lett. A sok hallgatás és hazug beszéd miatt itt már mindenkinek zsidóra áll
a füle, úgyhogy a szónoklatot is erre hallották félre. Nem is részletezem, már majdnem pörök lettek, nyílt levelek és cikkek,
inszinuációk, kölcsönös megalázások, gigantikus provinciális karnevál, külföldi fölényeskedés és így tovább, amikor
természetesen fölálltam, és megmondtam, hogy mit mondtam. Erre persze mindenki megnyugodott, a Kónya elment a