megismétlem: a történelemhez vagy ehhez a történelmi családhoz való viszonyom se nosztalgikus. (Igaz, kritikusnak se
nevezném. Tudomásulvevő, szemrevételező. Én se Dózsa György unokája nem vagyok, se Werbőczyé.)
Mi vonzott a matematikában? Milyen haszonnal jártak tanulmányaid a későbbiek során?Azt hiszem, sodródós gyerek voltam, sodródtam a matematikához.
A budapesti Piarista Gimnáziumba jártam, nagyon fontos hely az életemben. Volt ott egy legendás matematikatanár,
Pogány János. A Pogány. Nagyon szenvedélyes ember volt, minden butaságot, nem tudást személyes fájdalomként élt át,
illetve sértésnek, a teremtés iránti pimaszságnak vett. Lenyűgöző és félelmetes volt. Még szinte mostanság is álmodtam
vele, rémálmodtam – hogy állok a táblánál, és gyöktelenítenem kell, de már nagyon össze vagyok zavarodva. Rettentő
gyorsan beszélt; kezdetben, mire fölfogtam, hogy hozzám szólt, hogy mintha akarna valamit, már 21 le is barmolt és
leültetett. Na, akkor álltam én föl. „Nem találtam a ritmust.”
Eszaszi, kb. ennyit lehetett érteni a nevemből. Ha az „ez tehát” szavakat valaki gyorsan mondja, ma is összerezzenek.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy aki nem tudott, azt megalázta. Nem gonoszságból, szünetekben elbűvölő volt,
legendás Vasas-drukker, mikor tudni való, hogy „a jó magyar ember az fradista”.
Én ezt akkor 14-15 évesen fölismertem, hogy vagy meg fognak itt tiporni, vagy megtanulom a matematikát. Valóban, az
osztályban az első nem egyes – nevezetesen kettő alá – az enyém volt, úgy október közepe táján.
És aztán kiderült, hogy van egy kicsi érzékem hozzá; mindenesetre egy egyetem ehhez képest „maradék nyári
nagyvakáció” volt.
De én matematikus soha nem voltam, mert csak szerettem (szeretem ma is) a matematikát, de nem voltam alkotó
viszonyban vele. Hogy ezt tanultam, annak azt gondolom, sok részhaszna van; a legfontosabb, hogy egy szintig föl tudom
fogni, mi a szép a matematikában. Hogy mit jelent, hogy egy levezetés elegáns. Vagy hogy a „szeretnék egyszer egy Bolyai-
könyvet írni” mondat számomra jelent valamit, vagy vélhetően többet, mint másnak.
Mikor érezted először, hogy író vagy/leszel, vagyis – a te szavaiddal szólva – hogy „a lét fele se tréfa”? Mennyiben volt
határkő az a tizenhét éves kori jól sikerült iskolai dolgozat és a néhány első Fancsikó és Pinta-történet? Mitől tetted író
voltodat kezdetben függővé, ha nem a publikálás tényétől?
Azt látom magamon, hogy egyre színesebben beszélek ezekről a kezdetekről. Katasztrofális. Hogy ugye lett volna ez a
novella, úrfauszt, és hogy én mindig is írónak gondoltam magam, meg hogy húszéves ko 22 rom táján még azt se tartottam
fontosnak, hogy az író írjon, és hogy nyilván akkor voltam a legjobb író... Még azt se mondom, hogy ez nem mind így igaz.
Fontoskodás fontoskodás hátán... a gyökerek és a márványtábla helye a szülői házon... Gyorsan a kérdésre hárítom a
felelősséget.
Milyennek látszott a hetvenes évek közepének művészeti közege, irodalmi struktúrája a mindenhonnan elutasított
pályakezdő szemével, s milyen változást látsz ma ezen a téren? Négy évtized kártékonyan merev ideológiai és
kultúrpolitikai irányvonalának utóhatásai közepette, lapok betiltásával, írói szilenciumokkal „megoldott” konfliktusok
friss emlékével szerveződhetnek-e egyáltalán egészségesen működő, független szellemi műhelyek? Milyen volna az a
folyóirat, ahol otthon tudnál lenni, s kik szerkesztenék?
A mindenhonnan elutasítottság „objektíve” rövid ideig tartott, csak én éreztem hosszúnak. A közeg mindenesetre
ellenségesnek és butának látszott. Mindkét megállapításban van igazságtalanság. Mert az ellenségesség egy része csak
ismeretlenség volt, meg eleve minden hivatalost ellenségesnek tekintettem. A butaság egy része pedig talán nehezen
elkerülhető – például „írjon hagyományos novellát”: ez nemcsak azt jelenti, hogy csak ilyet hajlandó elfogadni, hanem hogy
csak az ilyet tudja megítélni. Ez pedig igaz. Aki ezt mondta nekem, szerkesztő, azt a bizonyosságot akarta megszerezni, amit
az érez, aki egy „rendesen” megrajzolt Picasso- vagy Csontváry-grafikát lát. Hogy akkor azokban a „hülyeségekben” is lehet
valami.
Más kérdés, illetve nem más, hogy ez inkább egy bürokrata vagy magabiztos polgár szempontja, mint afféle szellemi
lényé.
És az is nyilvánvaló, hogy csak utólag vagyok ilyen 23 megértő; merthogy most nem kapok vissza kéziratot. Az utolsó, amit
– egy jó nevű irodalmi laptól – visszakaptam, az A szív segédigéi volt... Meg is sértődtem rendesen.
Az az érzésem nem volt, hogy mintha rám vártak volna. Inkább valami kelletlenséget tapasztalhattam, hogy már megint
itt van valaki vagy valami, amivel foglalkozni kell. Azok a rettenetes várakozások hónapokig... Nem biztos, hogy egy
kezdővel ez ma nagyon másképp van. Az én nagy szerencsém a Magvető volt, illetve Kardos György igazgató, ott mindenek
ura. Nem tudok róla jól beszélni, mert egyfelől az volt, aki, olyan múlttal, amilyennel (sőt jelennel, hisz míg én a háznak jó
szerzője lehettem, barátaim életét, Mészölyét, Nádasét, súlyosan feldúlta), másfelől velem csak jót tett. De rosszul
fogalmazom, mert kevesebb volt ez, annyi csak, hogy a kiadó kiadóként viselkedett velem, mért volna ez „jó” és „tevés”... és
jóval több is, mert annyira hihetetlen. A szokásos: az alapvető jog mint kiváltság. Rossz, magyar történet. Hogy mért történt
így, nem tudom, se politikai, se másmilyen magyarázatot nem tudok rá... Logikusnak nem nagyon logikus, egy kezdő
embert nagyon könnyű lett volna megfojtani.
De lehet, hogy mindez nem ennyire személyes, hogy ez túl romantikus képzelgés így, és csak a figyelmetlenség az, ami
létezett, a rés, ahol átcsúsztam... Vagy, ugye, az értékekre érzékeny kultúrpolitika gondoskodó figyelme...
A kérdés nem az, hogy szerveződhetnek-e szellemi műhelyek, hanem hogy a társadalom szerveződhet-e. Hogy öntudatra
ébred-e egyáltalán, hogy létrejön-e a sokadalomból, a többé vagy kevésbé megfélemlített, kedveszegett egyénekből?