Tölgyessyvel csajozni – nekem azért ennél több eszem volt, mert én a Fodorral meg a Deutschcsal tűztem el. Azután
fölébredtem, és még ott az ágyban, végül is jókedvűen, mert jó kis álom volt, megkérdeztem magamat, hogy vajon álom és
valóság mért különböz, de csak hallgattam, mint szar a fűben.
226

Haza az alacsonyban

Ma délután, mikor már a napi munkát illetően nagy bajban voltam, a legkisebb fiam, nem figyelve az arcomról
leolvasható baljós jelekre, arra kért, hogy játsszam vele, a játék lényege, hogy ő a király és én pedig az ő hűséges népe, és
amikor kicsit összeszedvén magam, megkérdeztem tőle, hogy mit kell csinálnom hű népként, mi a feladatom, mik az
esélyeim vagy mik a szabályok, akkor azt válaszolta, hogy semmit ne csináljak, olvasgassak csak tovább, de én nem
engedtem a nem-is-tudom-mennyiből, és újra megkérdeztem, hogy mit kell tennem, és ő megismételte, hogy semmit, csak
legyek hű, de mit csináljak?!, üvöltöttem rá, mire a fiam sírva kiszaladt a szobából. De bejött egy valamivel nagyobb és
határozottabb gyerek, és ő így szólt: A Miklós a király. Ezt érted? Értem. És én vagyok a Királyasszony, érted?, én, Zsófi.
Értem. Akkor most álljál föl, menjél végre oda a szekrényhez, a sarokba, és maradjál is ott. És? Nincs és. Álljál ott
hűségesen, és nézzed, ahogy mi játszunk. És hogy legyek csöndben. Hallgassak. Nézzek.
227

Ki a magyar?

Ma, e csudás november hetedikén, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján, Rezső napja, forradalmak
jönnek-mennek, Rezső örök, ma összeállítottam egy listát a magyarokról. Hogy kik a magyarok, név szerint. A listát
véglegesnek és teljesnek tekintem, azaz aki rajta van, az mind magyar, örökké magyar is marad, hiába rúgkapálsz, magyar
maradsz, magyar, magyar, magyar, aki pedig nincsen rajta, az nem magyar, és soha se is lesz magyar. Mondhatná erre
valami új száj, hogy Magyarországon nincs értelme magyarnak lenni; nem is az, hogy jó vagy rossz, hanem hogy értelme
nincs. Más a helyzet természetesen, ha valaki külföldön él, például Bolíviában, vagy ha, ne adj Isten, országunk idegen
hatalom jármába kerülne. Erre én is gondoltam, ilyen esetekben a magyar volthoz elegendő a becsületszó. De idehaza lista
kell, mégpedig egzisztenciabizonyítékként, mert lista híján elképzelhető volna, hogy az ember itten szívja magát, hat, alkot,
gyarapít, és közben már egy szem magyar sincs, csak ez a Herder nevű nevetne „fluxus verte” teuton markába. A listában az
a fantasztikus, az a gigászi, hogy ha van egy magyar, egyetlenegy, akkor már mindenki magyar a hazában. Ezzel sikerült –
nem először, mondanám szerényen – a nemzet egy neuralgikus (túlérzékeny) pontját megszüntetnem. Ugyan, szóra sem
érdemes. Munkaköri kötelesség. A lista nálam van, bárki megtekintheti. Fogadóórák este 24 és 25 óra közt, nem kell előre
bejelentkezni. Gyertek 228 nyugodtan, de ne csöngessetek, mert a gyerekek már alusznak ilyenkor. Most szereztem egy
őrületes fűszerezésű száraz kolbászt, és van még a decsi vörösből is. Hogy akkor mi van, ha kiderül, hogy magyar vagy?
Semmi, akkor nincs semmi. Akkor kezdődik, ez, az.
229

Hozzászólás egy vitához

Ma, reggeli közben, hozzászóltam egy kurrens vitához: m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m
m m m m m mmm mmmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm
mmmm m mmmm mmmm m mmmm ÁÁÁÁÁÁ mmmm m mmmm m mmmm m mmmm m mmm m m mmm mmmm
mm mm mmmmmmmm m m m mmmm mm m m mm mmmm m mmm m m m m m m m m m m m m m m m m m m m
m m m m m m m m m m m m m Így ért el a csöndes este. Ekkor döntenem kellett, sírjak vagy vacsorázzam. Vacsora után
még akartam volna kicsit dolgozni, lényegében cédulázni másnapra, de már túl fáradt és ostoba voltam. Lefeküdtem hát a
szokásosnál korábban, álmomban egy gyönyörűségesnél is gyönyörűbb asszony így babusgatott: m m m m m m m m m m
m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmm
mmm mmm mmm mmm mmm mmm mmmm mmmm mmmm mmmmm mmmmm áááá mmmmm mmmmm mmmm
mmmm mmmm mmmm m mm mmmm mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm m mmmmmmmmmm m
mmmmmmmmmm m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m m mm
230

Egy ottlik-napom

Ez is ikes nap. Amikor én úgy húsz éve, akár egy múlt századi, másodosztályú francia regény figurája, egyszer csak
megláttam a magyar irodalmat, nagyon megörültem, a boldogság titkos láza járt át, hogy egy ilyen fantasztikus és gazdag
országban élek. Néztem Pázmányt, Csokonait, Aranyt meg a többit, és tobzódtam ebben a gazdagságban. Konkrétan, hogy
itt mindenre választ fogok kapni – húszévesen válaszok kellenek –, minden kérdésemre, szenvedélyemre, bűnömre,
kételyemre. A kortárs irodalmat kissé elfedte a Hivatalosság, de azért hamar rátaláltam, egy hátrébb tolt polcon, azokra,
akikre elemi szükségem volt-van, mindennap. És még azt gondoltam, hogy csak annyi a baj itt, hogy ez a kommunista
maszlag, kosz, hártya, ernyő vagy mi, lefedi az irodalom többi részét, s ha ez nem volna (tudván tudtam, hogy örökké lesz),
akkor itt őrületes, színpompás mozgás volna, növekedés volna és élet volna, mindaz a jó tehát, amit a látható csúcsokból,
Ottlikból, Weöresből, Pilinszkyből, Mándyból, Mészölyből, Nemes Nagyból, Vasból, Rónayból visszakövetkeztettem.
Elmúlt húsz év. Eltűnt a kommunista maszlag. És a másodosztályú regényfigura, ha körbenéz, ugyanúgy csupán oázisokat
lát, kivételeket, egy-egy különálló embert, legföljebb néhányukat már át kellett sorolni a Pázmányék oldalára. A figura erre
nem számított, ennyi sívó homokra, ennyi pusztaságra, ennyi nívótlanságra. De ez olyan, mintha sajnálkoznék vagy pláne
sajnáltatná magát, nem, nem, és rögtön el 231 nézést is kér, hogy ilyen fegyelmezetlenül kitört, csak hát egy pillanatra – 90
októberében – elrettent az országától (noha ő lassan retten). De lényegében, miként Iljics, „jól van és dolgozik”. – Ottlik is
sorolva, elment. De az ottlik-napok jönnek-mennek, vannak. Egy ottlik-nap az nem okvetlenül jó vagy boldog, az csak egy
biztos pont.
232

A szégyen kétszer csenget

Csütörtök: Még nem láttam ezt a filmet (Gavras: Musicbox), amelyben Jessica azt mondja nekünk, hogy szégyenli, hogy
magyar. Hát sose lesz vége?, kérdezhetnénk (kérdezhetnők). Sose. A szégyen nem egyszer, nem kétszer, állandóan csenget.
Ezt nem büszkén mondom, hanem halkan, ugyanolyan halkan, ahogy egy francia vagy német vagy svájci. Ez a szégyen tesz