minket európaivá, nem is tudom hirtelen, mi volna európaibb, mi ez, ami közös volna ebben a mai Európában – az
Adidason és a McDonaldson kívül. Ez a szégyen nem általános és elvi, hanem konkrét és személyes. Hogy egy példát
mondjak: Auschwitz az én szégyenem is. Ez nem szófordulat, hanem tehetetlenség. Nincs itt mit elhatározni. Hiszen
továbbra is a szerint az értékrend szerint élek, amely ott csődöt mondott, továbbra is, mit tehetnék mást?, annak a
kultúrának, civilizációnak vagyok a gyermeke, amely ott elbukott. Magamnak tartozom ezzel a szégyennel, nem az
áldozatoknak. Az a sokat emlegetett bocsánatkérés, nem valami térdre kényszerítettség egy idegen előtt, hanem térdhajtás
a testvéremnek. Magamtól is bocsánatot kell kérnem. Súlyos és egyszerű dolgok ezek. Ez a szégyen tehát európaiságunk
sine qua non-ja, emiatt nem kell külön szégyelleni magunkat. Legföljebb akkor, ha nem értjük, ha megint nem értjük, hogy
miért is kéne.

Holnap péntek lesz.
233

Európa

Annak idején – még a Daisy előtt – édesanyám bevezette a hülyepénzt, azaz ha testvérek lehülyéztük egymást,
büntetéspénzt kellett fizetni. Később – még Für Lajos előtt – a katonaságnál próbáltuk rövid ideig evvel a módszerrel
kordában tartani a káromkodásokat, de nem vált be, az az egész vélhetően csakis szentségeléssel abszolválható, nagyon
hamar csupán annyi maradt az erőfeszítésekből, hogy rögtön a kasszához léptünk, honvédként fizettünk, akár egy
katonatiszt, s elküldtünk minden égi és földi hatalmakat abba a bánatos, államszocialista jó édes i tak dalse. Daliás idők.
Most – nem tudom, mi előtt – gründolnék egy Európa-kontót. Azaz aki Európára hivatkozik, az büntetést fizet. Volna
pontos tarifa, européer, európai hagyományok, ez még mehetne forintért, európai identitás már devizás tétel volna,
csatlakozni Európához, fölzárkózni – ezek súlyosbító szókapcsolatok, nem beszélve a vissza Európába-ról. Ingatlant,
nyugati kocsit beszámítok az Európába Magyarországon keresztül vezet az út pönáléjakor. Teljes vagyonelkobzással
sújtom az Európa-ház kifejezés használóit, valamint azokat, akik szerint még tanulni kell a demokráciát. Mivel most úgyis
mindenki olyan búval gyakott, az így benyert pénzeket elmulatjuk (pezsgő, táncház, szaxofon, nők, férfiak).
234

Mi meg itt mennyit

Az ember, ha, mondjuk, csataképfestő, el-eljut egy-egy csataképfestő-konferenciára. A csataképfestészet dolgai
természetesen nem itt dőlnek el, hanem a csataképfestők szobáiban, hogy ne mondjam, műtermeiben, azok a valóban
fontosak, a csataképfestők azonban időről időre mégis összejönnek, ők tudják, miért, sőt olykor még jól is érzik ott
magukat.

Akárhogyan is, eléggé érdekes látni ezeket az embereket, Uruguaytól Kanadáig, Costa Ricától Franciaországig,
gyökeresen különböző emberi, társadalmi, politikai tapasztalatokkal – ahogy mégis valamiképpen ugyanarról beszélnek,
hogy volna a céhnek valami titkos, közös jegye, ahogy, mondjuk, van, gondolom, az agrármérnököknek is.

Arról beszéltek, hogy manapság mennyire nehéz megmondani, mi is az a csatakép, nyögvenyelősek a definíciók, és hogy
míg a régiek szabadon dönthettek fikció és nem fikció közt, és a nagyok úgy döntöttek, hogy nem tesznek különbséget,
addig most nem lehet különbséget tenni, az egész világ maga egy csatakép, melynek a szereplői vagyunk, s nem nekünk van
a világról egy álmunk, hanem a világnak rólunk – ami finoman szólva bonyolulttá teszi a csataképfestő, így a
csataképfestők, mindennapjait.

A magyar csataképfestő (rólam van szó) némiképp meglepetten látta, hogy más országok fiai-lányai milyen magától
értődőséggel bírják a saját kultúrájukat, hogy építenek rá, illetve mennyire meg vannak hatá 235 rozva általa, úgy is, hogy
korlátozva vannak, és úgy is, hogy bizonyos dolgokat értelemszerűen nem tesznek, azaz nem gondolnak.

Konkrétan akkor jutott mindez az eszébe, amikor egy kanadai csataképfestő, kiöregedett hatvannyolcas, aki két napon át
kizárólag a csataképfestészet szociológiai, pszichológiai és morális miegymásairól beszélt, különös tekintettel a vietnami
háborúra és a kapitalizmus ostorozására, arra a kérdésre, hogy mi is volna a csataképfestészetben a legfontosabb, akkor
vigyorogva, gondolkodás nélkül azt mondta (amit minden csataképfestő Uruguaytól Kanadáig, Costa Ricától
Franciaországig), hogy hát a színek, a színek, a festék, mert hát más: nincs. Erre nem is vesztegettek szót.

Mi meg itt mennyit elszarozunk evvel a népi-urbánus agyalágyultsággal.
236

Egy ballazsófi-nap

A ballazsófi-nap ritka, mint a fehér holló. Viszont bármelyik napról kiderülhet, hogy ilyen. Az ilyen nap csöndes, olyan,
mintha nem is volna. Van.

A ballazsófi-nap szavakból áll, semmi más nincs, csak szavak, szavak vannak egymásra téve, mint a gyerek vagy
falubolond vagy királykisasszony, rakosgatja valaki a szavakat, épít tornyot vagy kártyavárat, sőt légvárat, légvárat és
vakondtúrást. Bizony, a ballazsófi-nap ilyen költői. Költőnői. Szavakból van benne minden, a reggel és a reggeli, a tompa
délelőtt, a nevesincs délután, szavakból vannak összetákolva indulatok, érzelmek és szenvedélyek, gondolatok és fájdalmak.
Nem ezeket fejezi ki a nyelv által, hanem fordítva: a nyelvből építi őket fel.

Egy asszony szavakat mond, rakosgat egymásra, nem akar semmit, csak megérteni, csak gondolkodni, csak szeretni, csak
nemet és igent mondani, csak reménykedni, de mindez nem az ő akaratából következik, hanem a szavaiból. A szók a
minden.

Barna ez a nap, ahogy egy asszonyra is lehet mondani: barna. Nem egészen tudjuk, mit értünk ezen. Talán azt a drámát,
ahogy ennyi finom rezdülés, játékosság, jóság, jóindulat, jóérzés, arányosság közt, mögött, alatt egyszerre csak jeges
rémületre bukkanunk.

De a ballazsófi-nap mégsem valami aláaknázott nap. Derűs nap, és jól fogunk aludni, ébredéskor lesz egy pillanat,
amikor majd körbenézünk, és mintha idegen szobában volnánk, ám ez csupán futó, kellemetlen érzés lesz, futó iszony, és
egyébként is már csak másnap.
237