Akarja látni arany Budapestet?

novella a 75 éves Hrabal tiszteletére

–   Nézze,  kedves  Mester...

–   Nem vagyok  mester.

–   Bohumil.

–   Magának én  nem vagyok  Bohumil.

–   Hát...  ha  se  mester, se  Bohumil...  mi  van még?

–   Úr. Hrabal  úr. Általános   lételméleti dilemmák    professzor, Prága.

–   Így szólítsam?

–   Így.

1.

Celesztin, a macska belehuppant a húslevesbe, így kezdődnék a novella. Celesztin, te kutya! Gaz gyaur!, süvöltene a ház
asszonya, az elbeszélő-én (Ich-Erzähler) felesége, a macska meg, pofácskájában a zeller zöldje, röhögne ki a levesből! Hi-hi-
hi!

2.

Meleg volna e déli órán, s hirtelenjében azt se lehetne tudni, miféle nehéz forróság az, mely lefelé nyomja fél-európai
fejtetőnket és mellkasunkat, tán egy éhes kohó tátott szája előtt promenádozunk Kladnóban, ám nem lehetetlen, hogy a
falu bolondjának agya forrt föl, s mi ott! – egyáltalán nem kizárt hát, hogy afféle modern, akarnok írásba huppantunk
Celesztinnel.

Az alkotó alkata és az alkalom egy Hrabal-parafrázisraÁlmomban Hrabal egy korsó sör volt. Na, Isten, Isten! enged következtetni,
ami azonban nem volna hangsúlyozva, nagyon is el volna rejtve, szinte lehetne látni (a rejtést), ahogy az alkotó rühelli az
alkatát, csak hát a szegény nem tud szabadulni tőle; maga ez a sze 238 rencsétlenkedés, korlátoltság és csőd nem volna
hivalkodó, noha tudná (kicsoda?), hogy minden, mi jó benne, ugyaninnét való. (A Calvino-utánérzésektől a novella
mereven és ingerülten eltekintene – ha egy nyári nappal egy utazó...: ennek fölismerése egyszerűen nem állana érdekében!)

3.

Meleg volna, ebéd meg nincs. Ezért a déli harangszóra – amely évszázadok óta hirdeti errefelé a gyaur(!) törökökön
aratott győzelmünket: oly kevésszer lehetett ebben részünk, hogy ebéd előtt ezt kívánjuk hallgatni, ez indítja meg
gyomornedveinket, ahogy másutt egy száraz sherry – fölkerekednék a novella, nyomában az egész család, az apa, az anya
meg három vagy négy gyerek, az izgatott nyüzsgésben ez nehezen állapítható meg, s máris ott állana egy ún. „halászkert”
lezüllött kapujában, körbenézne, világos volna rögtön, hogy ő, a novella, itt fogja elnyerni igazi dimenzióit, nem volna
ünnepélyes, megilletődött, az volna, régen járt itt, pillantásával keresné, de nem találná a grandiózus akváriumot, mely
előtt a nap minden szakában gyermekek álltak, s tátogva beszélgettek a gőgös pontyokkal, már nem láthatná a hatalmas
ősplatánt sem (hónapokig éktelenkedett a „kert” közepén egy kráterszerű nagy gödör, bányaomlás, a fa helye), látná
helyette a fölbetonozott téglalapot, mely gőzölögve okádná most a meleget, körbe-körbe a kerítés mellett ott volnának,
megvolnának a bokszok, a zöldre festett, rombuszmintázatú faelválasztókkal (mint a gyóntatószékben), s volna kis maradék
árnyék is (szürke és rongyos), és a sóder, a jó dunai sóder, úgy ropogna a talp alatt: ahogy mindig.

Ha nem vagyunk is otthon, otthonos terepre értünk, megérkeztünk.
239

4.

– Hát megjöttél, kisfiam? – dőlt rám a kapuban az öreg pincér, arcát, a sok légy, lepte el a borosta, fehér kabátkáján
púposodott az ezer és ezer pecsét. Mintha erős szél fújná hátulról, láthatatlan vihar, hórihorgas, vézna alakja meg-
megtántorult, táncszerű, gyors, öregasszonyos lépésekkel tipegett, majd váratlanul terpeszbe merevült, aztán ismét
előrezuhant. A vállai egy fél lépéssel még őelőtte. Sietve, mint aki fél, átölelt, jobbról-balról megcsókolt, savanykás szagából
nagyot kellett szippantanom. Szigorúan megmarkolta az ingem.

– Tudod te, ki vagyok én?... Nem, nem tudod, te se tudod. De én megmondom... Az én fiam volt a Bandi: ez vagyok én.
Megvan: mint a megromlott szalontüdő. Ez volt a szag, az émelyítő savanyú. Egyszer nyáron kint felejtettük a
konyhaablakban. Szinte nyomoztunk volt a bűzforrás után.

– Úgy ám! – nem eresztette el az ingemet, a hangsúlyainak megfelelően megrázott, szorított, fölemelt, tartott. – Ti
voltatok a fedezetpár! Középpálya? A halfok! Az én Bandim meg te! A Bandi volt az ész, te meg a szív! Néha még cseréltetek
is jókedvetekben. A direktorok, csak úgy hívtak titeket. Mert hogy mi történjen a pályán, erről ti döntöttetek, te meg a
Bandim, kormányszinten. Tiétek volt a végső szó... De nekem már csak te maradtál, kisfiam... Ó, asszonyom, ne oda tessék,
ezt, ezt az asztalt szántam a... direktor úr és családjának... – Rám kacsintott, és elrohant.

5.

Pincér rohan, novella torpan. Nehézségekbe ütköznék szegény. Ez ugyanaz a nehézség volna, mint a fordításoké.
Nemcsak arról van szó, hogy a Hrabal-írás hangja 240 többnyire az élőbeszédé, életveszélyes terep, a megszólítások, a
személyes és országos cinkosságok, intimitások, az ezekben testet öltő társadalmi viszonyok (megállapodások,
kompromisszumok, csalások, harcok, hagyományok, romok, múlt és jövő – egyszóval: a furcsa jelen) rendszerét átültetni –
hanem volna még és főként ez a speciális (ez a spéci) cseh hadova, ez a cseh duma, ez a cseh hanta. Ez nem csak nyelvi
jelenség (tünemény!), nem az a probléma (?), mit mondanak és hogyan: hanem hogy kik beszélnek.

„Lojza úr, kérem, ez a magáé.” Nincs, aki beszéljen itt így, mert ezek ott vannak, Prágában, Nymburkban, Usti nad
Labemban, ezek a cseh nagydumások, ezek a pofák!

Még a    középszerű cseh     művekben   is   benne   van    ez,  ez a    jó,    tehát    valami  személytelen   tudás    volna  ez,  köztulajdon:   azaz