kultúra. Volt (látódott) például a múltkor egy linknél is linkebb cseh, illetve ugye csehszlovák tévéfilm, ott egy finom,
legalább kettős játékot űző öregúr, félöregúr, magyarázta – ária volt az – egy nőügyekben még járatlan fiúnak, hogyan kell
a nőkkel bánni, a nőkkel úgy kell bánni, hogy miközben a relativitáselméletről szövegelsz a kiskisasszonynak, hopp, már le
is vetted az egyik cipellőjét, és hopp! E=mc^2 , elhajítod egy távoli sarokba, és kész. Kész? Mafla, most mért nem azt kérded,
mi van a másik cipővel? Mért, mi van a másik cipővel? Semmi! A másik cipővel nincs semmi! És tudja, mért, uram?! Mert
azt a kis-kisasszony önkezével le fogja vetkezni. Elmúlik róla, uram, az a maradék cipő. Miért, kérdezheti, uram, joggal. Hát
itt jön, Vacláv, a tudomány megint, hogy kérlek szépen, a női nem egyszerűen nem állja, nem bírja elviselni az
aszimmetriát, és így tovább, fiam, Vacláv, tu-do-má-nyo-san.

A novella már rég nem hallott ilyen üdítő marhaságot. Ki fogja próbálni... Lassan azonban fény gyúlna az agyában – lux
oritur, kései magyar fény! –, hogy hát vannak ilyen figurák itt is, hogyne volnának, például a Mándynak. Direkt jó, mert ő
meg hetvenéves, Mándy 241 Iván. Csak az övéi nem dumálnak, inkább dünnyögnek meg a vállukat vonogatják. Azok a
gyöngéd, poros és vad mozdulatok! De ugyanazt tudják, ugyanonnét valók!

Az lenne a dzsembori, ezeket összeereszteni, a Mándy-pofákat, meg a Hrabal-pofákat, megnéznének egy Lubitsch-filmet,
aztán innának egy pofa sört. Viszont a Mándy-pofát várnák a kávéskisasszonyok, a Hrabal-pofát meg a postáskisasszonyok.
Most akkor mi lesz?

Egy új bekezdés kell csak, és megfeledkeznek a hölgyekről, mert a papájuk jutna az eszükbe; a Hrabal-pofa papája
motorozott, volt vele bajuk épp elég, olyan volt, mint a csík, az anyja viszont, mint minden anya, egy kicsit az ember
idegeire ment, de az apja nyugtatgatta: „csak gyere, Maryska, az a jó levegő, meglátod, használ majd neked”, felugráltak hát
a gépre, csakhogy az apja, mihelyt elhagytak egy-két szekeret, tüstént megfeledkezett az anya idegeiről, és előrehajolt, és
felordított: „Targa Florio!”, és már robogtak is. Az anyját csak valami ködben látta, amint az öccsét a mellére szorítja, és az
egész út alatt kiabál: „Franci, Franci, az istenért, Franci!”, de az apja nem lassított, akkoriban olyan ballonköpenyek voltak
divatban... no és azok felfúvódtak, akkora púp keletkezett belőle az apja hátán, hogy egész a Hrabal-pofa fejéig ért; a
Mándy-pofa apja meg... ő volt apa, Zsámboky Gyula, hírlapíró, például, ó, hát ő finanszírozta a Burgtheatert, micsoda film
volt! művészi alkotás! Csakhogy most másról van szó, könnyen lehet, hogy Olgát kihagyja a dologból. Mindenesetre lapot
csinál, mégpedig a Szigeten, már meg is állapodott velük, az étterem, a szálloda vezérkarával, azért ezek európai koponyák,
megértették, hogy mi van ebben, milyen lehetőség. „Ez egy ötlet, szerkesztő úr! Önnek van koncepciója!” Hetenként jelenik
meg a lapocska, az egész néhány oldal, a formátuma pedig talán mint egy menükártyáé, az étterem vendégei kapják, oda
lesz csúsztatva a tányér mellé, könnyedén, elegánsan, a szálló vendégei 242 részére meg odafent, a szobákban, az
éjjeliszekrényen vagy az asztalon... a Szigetről ír majd benne... a Sziget múltjáról, hogy épült fel a nagy szálló meg a kis
szálló, mindez persze illusztrálva, a legkiválóbb illusztrátorokkal, áthozza Walter Triert a berlini Uhutól, megállapodást köt
vele; apa, a Mándy-pofa apja, meg a kedves papa, a Hrabal-pofa apja, ezer és ezer apa: a novella most hallgat...Álmomban
Hrabal az apám volt, de ebbe most nem bonyolódnék bele.

6.

A feleségem elkapta a pincér grabancát. Megmarkolta azt a kis kabátkát, s húzta vissza a férfit, mint egy kismacskát.
Nagyon lágyan kérdezte:

– Mi van, Bandi bácsi, a kollégája szemével, mért annyira gyönyörű, mért csillog ennyi színben és oly erővel, hogy csakis
oda tudnék nézni, de ha odanézek, be kell hunynom az enyém, és nézze, még most is könnyes, mért van ez?

– Mert üvegből van, angyalkám. Muránói üveg, a legfinomabb, az apja intézte el, kormányszintű az apja. Ő lőtte ki a
szemét a szolgálatival. – Rám nézett. – De ebből ne vonj le következtetést a rendszerre. Tudom, szeretsz levonni.

A feleségem pedig szeret úgy viselkedni, mint egy vénasszony, aki túl van már mindenen, nem nélküli, s ha valaki mégis
szépnek látná, azt az évek bölcsessége teszi csupán, szóra sem érdemes. Ez nagy hatással van a férfiak egy jelentős részére,
főként a fiatalabbjára. Madárka a kígyó előtt, rakosgatta az asztalunkra rőt arccal a pincérfiú az elvarázsolt magyar söröket,
az öreg az eszcajgot szórta elénk. Gyermekeink áhítattal vigyorogtak.

– Sürögnek-forognak.
– Serények!
243
– Buzognak!
– Bandi bácsi, kérem, hát föl sem vettük a rendelést.
Az öreg a feleségemre nézett. Miért?
– Hogy hívják a fiút? – Ezt kérdezte a feleségem, és a fiú ismét elpirult. – Nem Miklósnak?
– Ez kormányszintű, angyalom! Éppen úgy hívják.
– Miklós, vegye föl a rendelést! – Ezt mondta a feleségem, s hangja sápadtan és határozottan valahonnét a századelejéről
szólt.

– Igenis, nagyságos asszony. – És előételnek kucsmagombás libamájat javasolt, egy pohárka Chardonnay-val, hideg
uborkalevest, közbülső ételnek borjúmirigyet vagy kis lazacot, s ugyan volna dióval töltött harcsa és narancsos kacsa is, ő
mégis egyértelműen, a szezon ellenére, az őzbélszínt javasolná valami hihetetlenül könnyű knédlivel.

– S ha már a könnyűségről van szó, befejezésül, itt nincs pardon, citromszuflé! Ha arra rá tetszik a kedves vendégnek
fújni, az elrepül... Persze ha nem tetszik ráfújni...

Avval vihogva elszaladtak mindketten, az ajtóból Bandi bácsi visszaüvöltött:
– Direktorom, akkor hozom a csuszát, a pacalt és a halleveket! Ikrával! Telenyomom tejjel meg ikrával, direktorom,
oké?!

7.

A novella itt finoman ábrázolná, durván szólva, az időt, ami nem könnyű feladat, babrás meló. De a hasonlatok, melyek a
teret leírnák, s a jelzők, melyek a szenvedést, az örök alanyok s állítmányok, és a mondatszerkezetek, melyek emezek nem