tragikus, inkább nehéz, mégis derűs viszonyáról szólnának a boldogság és boldogtalanság korlátai közt – szinte
észrevétlenül, fű alatt teremtenék meg az idő nyugodtságát, valami bizonyosat tehát, ami összevetve a homályos
fragmentumokkal és konkrétumokkal, a nyárszaggal, a suhogó fehérrel, a lassú meleggel, aszfaltba nyomott
sóderda 244 rabbal és tavalyról maradt, száraz és poros jegenyelevéllel s a mindezt keretező női részletekkel (?) kevésbé
logikusan a századelőt idézné, alig nosztalgiával (nyálas nem volna ez, csak nem volna egészen igaz), mindenesetre arról
beszélne, mintha volna idő, idő arra, amire kell, arra a mozdulatra, szóra, hallgatásra és hazudozásra és sörre, melyet úgy
kívánunk, hogy mintha mégis ki tudnánk vájni a nagy idősziklából ezeket a személyes morzsákat, melyeket azután nem
kéne kis piti zsebtolvaj módjára rejtegetni, hanem a miénk volna.

Hrabal szelleme ugyan csak morogva tűrné ezt a konjunktívuszos latybatyolást – egy születésnapnak ára van! –, a
novella egy-két határozott vonással vázolná – éreznénk az örömet és erőt –, ahogy egy nap hirtelen kifényesedik, miként
egy lelkes vagy áhítatos szempár, és csillogni kezd.

Vasárnap volna. Ez derülne ki.
Ami ott megjelennék a silány rozsdás kerti vasasztalok fölött, a remegő nyári árnyékok közt, gyerekek zsolozsmázásában,
a távoli söntés zörgésében, egy nő közelségében s mindez abban a váratlan, létező-nemlétező patriarchális csöndben, a
vasárnapban – amely tehát jóval több, mint a semmittevés lehetősége, inkább önmagunk meghökkentő tisztelete –, ami
tehát ott megjelennék, de legalábbis magát jelezné, az nem a „szabadidő” volna, hanem a szabad idő, az nem volna más,
mint a szabadság maga. Vagyis inkább a függetlenség.

Végtére is – a parafrázis! – minden erről szólna, erről a küzdelemről, amely az idő nyugvásáért folyik, váltakozó sikerrel,
olykor elrettentően kicsi eséllyel, valami sötét reménykedéssel, hogy talán valaki mégis túléli, ez az illető nem okvetlenül az
elbeszélő-én (dicsérjük meg ezért az alkotót!), lehet, hogy ő, és lehet, hogy a rendőr vagy a megőrült lányanya, vagy halott
édesanyánk, lehet, hogy ő a túlélő, és lehet, hogy nincs túlélő. Most ezt nem tudni, sőt nincs olyan most, ahol ez tudható.
245

8.

Na, ezen is túl volnánk, nyújtózna egyet a novella. Ezen igazán, de tényleg csak villanásnyi figyelmetlenségtől-e? vagy a
vasárnapiságtól megvadulva? a novella elvesztené a fejét, s mámorosan fecsegni kezdene kedves víziójáról a cseh kultúrát
illetően, arany Prága! akarja látni arany Prágát?, hogy volna ez a finom cseh kultúra, mely még ezt a 68 utáni szellemi
sivatagot is átvészeli, nem virul, de él, és hogy bizonnyal volnának fantasztikus prágai lakások, Švejk és Kafka
kukkantanának be, s mindenki olyan kikezdhetetlen függetlenségben és együtt élne, mintha már-már Európában volnánk,
s hogy neki mennyivel rokonszenvesebb a Cseh Sörözés, mint a Nagy Magyar Duhajozás...

Ó, ó! Feszélyezett csönd támadna. Szegény magyar írás mintha a rokonszenvesnél görcsösebben keresné a vonatkozási
pontjait. Mintha irigykedne! Prága – az igen! Arany Prága, Kafka, Švejk, ez embléma, ez legalább egy kiindulópont, prágai
irodalom, ez már jelent valamit!

Itt végre észbe kapna a novella, s hogy mentse a menthetőt, a pincérekre testálja a szót; így legalább a sznobisztikus
felhangokat elkerülheti, a vádat, hogy dörgölődzik. Hová repül szép vasárnapunk? A hétfőre most akkor sem gondolunk.

9.

– Nocsak. Hogy a sör. Maga szerint. – Az öreg bólogatott, a pincérgyerek a levesestálakat szedte össze, gyerekeim a
szemét figyelték, az üvegből valót. Az asztal alatt rugdostam őket. – Szóval hogy a sör... valami mély és szép dolog volna... –
A fiú dühösen bólintott. – Olvasta, kollega, a Magyar Pimodánt?

– Olvastam – pirult el a gyerek.
– Az Ady Endrétől?
– Attól.
246
– Jól van. Akkor olvassa el még egyszer.
Pakoltak tovább.
– Mit szeretne maga? Itt szeretne cseh lenni? Kultúrember? Igaza is van! Itt jó csehnek lenni! Mit szeretne maga?
– Úgyis tetszik tudni...
– Tudom. Mondd csak el... mondd csak el a direktor úréknak.
A fiú feleségemhez beszélt, félénken és szemtelenül, mint egy diák a szigorú, de igazságos biológia-tanárnőjéhez.
– Azt szeretném, hogy megnézzem a fél szememmel Muranót, Buranót és Torcellót. Azt mind megnézem. – De csak a
feleségemet nézte.

A gyerekek üvölteni kezdtek:
– Murano!
– Burano!
– Torcello!
A két pincér egymáshoz öregedett, árván ácsorogtak az asztalunk mellett, erőt gyűjtöttek, hogy átkeljenek a
betonsivatagon.

– Itt van, teszem azt, ez a Közép-Európa. Nem egy hülyeség, elhiheti. Én Budapesten például egy női embert ismerek, aki
kormányszinten foglalkozik a sörrel. A sör meg Hölderlin, ez a kettő a szakterülete... Centráljurópdrím. Legalább
tudomásul veszi a művelt Nyugat, hogy közte és az oroszok közt van egy lyuk. Egy fekete lyuk. Ebbe aztán összevellázzuk,
aki él és mozog – nagy előzékenyen, csak Ön után Pan Gombrowicz, ő, csak nem Danilo Kiš, kit erre vetett vezérlő csillaga,
e kobold?! –, aztán mikor így egybe vannak terelve, akkor már meg lehet jegyezni őket. Nem egészen szeriőz dolog, de
majdnem. Ha minden jól megy, átkajabálgathatnak egymásnak a regényeikből. Ha minden jól megy, abban a pillanatban,
hogy egynek mondtuk őket, azonnal el is válhatnak egymástól, s lehet ki-ki saját maga... Persze ha minden jól megy...