– A Duna, az volna a jelképük! – lobogott a fiatal pincér.
247

– A Duna túl nagy. Legalábbis Prágához. Gondolja csak el ott a Károly híd alatt... Túlzás. Abból, kolléga, kormányszintű
probléma lenne. Nagymagyar vágyálmok a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Meglássa.

–   A   Duna    nem magyar.

–   Ugyan,  fiam,   amíg    az  kiderül...

A feleségem meg én annyira szerettük a sört, hogy amikor az elsőt az asztalunkra tették, hát ketten megrémisztettük az
egész kocsmát, kézzel leszedtük a habot, bekentük vele az arcunkat és a gyerekekét, a hajunkba dörzsöltük, és a gyerekébe,
mint a pajeszukat cukros vízzel kenegető zsidók, a második sörnél megújráztuk a kenegetést, úgyhogy már messziről
csillogtunk és illatoztunk a sörtől. Bár diákos csíny volt ez, főleg a sör iránti rajongásunkat és a belőlünk (korunk ellenére)
feltörő fiatalság lelkesedését fejezte ki. Sörjampecek voltunk.
Álmomban Hraballal csúnyán berúgtam. Ülünk, nézünk. Rendőr jön, sört kér az is. Hrabbal?, kérdi, s ferdén ránk néz. Akkor még nem volt ez
nyíltság meg minden, ezért nézhetett ferdén, sőt így folytatta: Hrab nélkül innét el nem megyek. Ekkor nagy nevetve el ment Hrabal. (Persze:
hrabalra el!...) – Egy másik álomban megköszönte, mondván, öregem, ez csehül nem ment volna! Tudom, bólintottam, mint egy osztályelső, én is
tudom, mi az csehül állni (státi).

10.

Az asszony, mintha morzsát az asztalról, összeseperte a gyerekeket, innét-onnét. Elbúcsúztak tőlük, mint akik hosszú
útra indulnak.

– Mi még itt maradunk apátokkal, és megisszuk a sört.
A férfi ölébe vette a legkisebbiket, és megölelte, közben az asszony sorban megcsókolta őket, s a homlokukra keresztet
rajzolt.

– Éljetek szépen. Segítsetek egymásnak. És vacsorázzatok meg.
248

A kertkapuig terelték a kis bandát, aztán löktek egy aprót a vállukon, hogy induljanak. Riadtan rebbentek a gyerekek,
vissza-visszanéztek erre a két felnőtt idegenre, a szüleikre.

11.

Vizelnie kellett, kiment. A mellette lévő női vécéből hangokat hallott, egy nőét és egy férfiét.
– Nézze, kedves mester... – hallotta a nőt.
– Én nem vagyok mester – hallotta a férfit.
– Bohumil.
– Magának én nem vagyok Bohumil.
– Hát... ha se mester, se Bohumil... mi van még?
Lehúzták a vécét, robogott a víz, nyöszörgött a vezeték.
– Így szólítsam?
– Így.
Hirtelen nagyon ismerősnek tűntek föl a hangok. Kiment. Az egyik bokszból rokonszenves, barna ábrázatú ember nyúlt
érte, egy szolgálaton kívüli rendőr.

– A maga felesége az a kis fekete?
– Az.
– Akkor most képzelje el, hogy a nyolcadik szól Beethoventől, Beethoven Lajos, ez a rakoncátlan bécsi zseni, aki még a
nagy Goethének se köszönt. Várok. Megvan?... Én nem akarok beleszólni, de így becsülje azt a nőt!

–   Kértem  még sört    –   mondta  neki    az  asszony,    ahogy   visszaért   az  asztalhoz.  Nem néztek  egymásra.

12.

– Hazaküldtem a Miklós gyereket. – Az öreg ledőlt melléjük. Hozta a sörét magával. A kerthelyiség kiürült, lassú lett
minden. Kényelmes árvíz, föltartóztathatatlanul érte el őket a vasárnap délutánok kelet-európai mélabúja, iszap és
kőtörmelék; abba a mély 249 völgybe csúsztak, ahonnét csak az idő rugdal ki minket, a közönyösen múló idő. A férfi szerette
volna arcul csapni az asszonyt, vagy ki tudja.

– Azt azért ne felejtsed el, direktor, hogy te csak egy féldirektor vagy. Az én Bandim meg te, így voltatok egy... Ti direkt
simogattátok a labdát, nem is rúgtátok, tálcán kínáltátok fel... A direktoréknál nem sír a labda, így mondták. Hogy ti még
tisztelitek a labdát, így mondták. Ne tegezd le a labdát, ősi igazság. Az én Bandim volt az ész, te meg a szív. – Zokogva
elkapta a férfi kezét, és csókolgatni kezdte. – Az ész meg a szív... ideális párosítás... csak... – Mintha egy korsót verte oda
hirtelen a kezét az asztalhoz. Öreg, vörös, vizes szemében fáradt gyűlölet. – Mért kellett cserélni? Mért nem volt neked elég
a hajtás, hogy bírtál hajtani? A meló, mért szégyen, hátadra venni a pályát? ...Úgyis ketten voltatok egy... Mert hárman már
egy se voltatok... Mért engedted, hogy Bandikám legyen akkor a szív?... Akkor ismerte meg az Ilikét...

– Belehuppant Ilikébe, mint Celesztin a húslevesbe – motyogta az asszony, aki édesdeden berúgott. – Nagy meglepetés
volt az Julisnak, hogy a városi urak felkarolták, és nem eresztették szélnek, mint a megkopasztott varjút, hogy repüljön, ha
tud. Át kell tenni angolra. – S már aludt.

A férfi egy osztályba járt a Bandival az általánosba. Tüneményes focista volt, és tüneményesen buta. Mint a föld,
ténylegesen. De nagyon sok kedvesség volt benne, ezért a tanárok nem hitték el egészen neki ezt a totális sötétséget. Ki
akarták belőle bányászni a rejtett kincset. Mosolyogva csóválta a fejét, gyerekek, ne is súgjatok, kár belém... ügyesen
gitározott, tőle hallottak először a Beatlesről, zenekart is alapított, három gitár, dob. Ripsz-ropsz vette el ezt az Ilit, a focit
abbahagyta, a férfi szem elől veszítette, azt hallotta, hogy két gyerekük van, és hogy jól megy a virágbolt.