Csönd volt, illetve csak szünet. Azután megszólalt az öreg pincérhang, a hallgatás határán, ahogy egy rosszacska hegedű
magában: hogy e rekedt, elpiált hang 250 fejezze ki, pusztán ő, a vasárnap délután rettenetét, boldogságát, unalmát, egy
tetszőleges ember életének egyszeriségét és rejtélyességét; szentségét? (s a hallgató bizalmát, reményét, a nagyravágyását?).

Hogy a direktor, a féldirektor hibázott volna annak idején, mert bizony az Ilike... az Ilike által... nagyon... ő, az öreg,
estelente már igen fáradt, mert a hosszú nap alatt belejön az ital lassacskán szesz formájában, nem kormányszinten, de
azért mennyiségileg, az Ilike meg minden zárórára érte jött a talyigával, belepakolta és hazatolta, két talyiga volt, a
virágföldes meg a trágyás, őt a trágyással tolta, apuka még növésben van, bugyborékolt az óriásnő, láthatta a direktor is a
pálya szélén azt a hegynyi érzékiséget, hústorony erős asszonyt, arányos ősdebellát, és hazaérve kiburogatta, csodaszép erő
volt benne, aztán akár egy zsák krumplit bevonszolta az ágyig, előtte a küszöbnél megrázogatta, hogy a trágyadarabok
leessenek, az ágynál egyszer csak elmúlt a dühe, vagy csak az ereje, s mint egy gyereket nézegette a férfit, be szép ember
maga, kuncogott, csak ne volna ilyen büdös, és hogy a szomszédasszony leste őket mindig, no, Ilikém, nehéz-e a talyiga?
neheznek nehez, Marikám, de talyiga, és ekkor burogatta őt ki. Te tudod, Ilikém. Én tudom, Marikám.

És hogy ez évekig így ment, pontosan tizenkét évig ment így, napra nap így, s akkor három hete azt kérdezte a fia, a
Bandi, hogy nem utálja-e magát, apuka, de mielőtt ő válaszolt volna, a fia, a Bandi válaszolt, nem, te nem utálod magad.
De én!

És hogy ez volt három hete, egy hete meg kifogták a Bandit a Dunából, másnapra meg elment az Ilike a két gyerekkel, az
ő két gyerekével. Úgy tudja, Szentesre. Úgyhogy most már biztos nem lesz olyan halfsor, mint a direktorok.

– Szeretted, mi? – Villant a szeme.
– Azt már nem. A fiam feleségit! Azt már nem. Csak kívántam, örökké, holtomiglan-holtodiglan...
251

13.

Este van. Hűvös. A két férfi az asztalra borulva álmodja kozmikus álmait. Az asszony tág szemmel s mereven nézi a
sötétet.Álmomban Hrabal én voltam, és így szóltam hozzá, Hrabalhoz, vagy fordítva: álmodj egyszer kérlek te is rólam, meglátod, álmodban,
meghálálom...

14.

A novella a férfiak mellé dőlne, teleírt papírokra. Mire fölriadna, a lapok üresek; könnytől, nyáltól elázottak, úgy fehérek.
Vagy fölröppenne, fogná magát, s e poros budapesti külvárosból felröppenne, repülne, föl, el.
A Mándy-pofa bökne az állával.
– Hát nem látja. Ennek nem ez a módja. Túlságosan egyszerű ez. Az ám, túlságosan egyszerű.
– Bizony, uram, így van elbaszva ez az egész Ádámtól Éváig – bólint a Hrabal-pofa.
– Maga tud repülni? – fintorog a Mándy-pofa. Amaz nem válaszol. – Kormányszinten, úgy értve.
– Én nem vagyok egy reneszánsz alkat, pajtás. A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem? Mi?! Öreg...
A novella után lendülnek, föl, el.
– Summertime, kollega, summertime – nevetnek. Így volna vége a novellának, talán még a Celesztin macska röhögne
rájuk az égbolt feketéjéből (mivel én sem bírom az aszimmetriát), pofácskájában a zeller zöldjével, summertime, kollégák,
summertime...
252

A Kékszakállú herceg csodálatos élete

Helmut Heißenbüttelnek

Egyszer volt, hol nem volt, orális közösülésen innen, szodomián túl, ott, hol a kurta farkú Kékszakállú túrt, élt egyszer
egy kelet-, illetőleg kelet-közép-európai Kékszakállú, egy centráljurópblaubart. Boldogan élt, míg meg nem halt. Erről
tudnék még mit mondani.

Még jegyre adták a húst, de már a romokat eltakarították, a butábbja még bízott a szabadságban és függetlenségben, de
már nagyon itt voltak az oroszok, amikor ők hárman rendszeresen összejártak egy üres bunkerben a Kavics utca fölötti
elhagyatott grundon, a Kékszakállú, a Don Juan és a szerencsétlen sorsú Casanova. Ha lebuktak, az édesanyjuk nagyot vert
a kezükre. Ha nem, akkor meg jó volt. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

A Kékszakállú herceg, aki közepes tehetségű, de(?) eminens szorgalmú és izzadós természetű zongoraszakon hallgató
volt, épp a Mikrokozmoszt gyakorolta, amikor rájött Bartók Béla szörnyű titkára. Mármost mit tegyen? (Gondoljunk csak
bele egy háborús időszak légkörébe! A nyilasok még nem vették át a hatalmat, de már látszott, hogy nem fogjuk Grál-
lovagként abszolválni azt, ami Grál-lovagként abszolválva se nagy bolt.) Még a legplauzibilisebbnek az látszott, hogy
beárulja a Kodálynál. Jelentkezett is a tanár úrnál, 253 hogy – sundámbundám – nála akarná tanulmányait folytatni.

– Mi oka volna erre, kolléga? – vonta össze gyanakodva Kodály a szemöldökét, aki Kodály igazán korrekt ember
benyomását keltette, joggal.

– Ugyan, bazmeg, nem kell ez a zselé, te aztán nagyon is jól tudod, mi az ábra!
– Takarodjék, uram, oda, ahonnét jött! – Amely megjegyzés azért lehetett, bocsássuk előre, igaztalanul, annyi viszály és
bundás, nemtelen vita és végső soron fájdalom forrása, mert nemdebár Kékszakállú éppenséggel Bartóktól jött.
Mindenesetre az ifjú ebből rájött, hogy a Kodállyal se volna jobb, mint majd lesz a nőkkel. Hát azért ehhez tudnék még mit
hozzáfűzni.

Kékszakállút az osztálytársai zsidózni kezdték. Nem nagyon törődött vele, úgy vette, mintha lehülyézték volna, és meg is
jegyezte, hogy ő nem hülye. Ám az osztálytársai nem tágítottak, főleg egy Kovács nevű. Jó, vont vállat Kékszakállú, akkor