Az úgynevezett független szellemi műhelyek kérdése egyébként nem egyszerű, sok mindennel összefügg. Az autonómia,
amelyről annyit beszélünk most, 24 az nem adomány, az nehezebb, azt mindenkinek személyesen kell megteremtenie. Erről
elfeledkezünk, miközben azt a kulturális környezetet szidjuk, melyet tényleg csak szidni lehet. Nem azért, mert értéktelen;
napestig tudnám sorolni a Kádár-korszakban született értékeket, nem értéktelen, hanem alkalmatlan... alkalmatlan, hogy
az autonómia szolgálatába álljon.
Most bizonyos politikai korlátok megszűnni látszanak, és például lehet lapot gründolni. De ez csak félig igaz. Mert ebben
a furcsa, ránk szakadt szabadságban legföljebb eladható lapot lehet csinálni, posztermelléklettel.
Ezért beszélek a struktúráról. Szóval, hogy például hol van az a jól menő napilap vagy más vállalkozás, amely el tud
tartani olyan nagyon is kétséges és hóbortos vállalkozást, mint a Nyugat? (Max. 800 példány.) Ez is az autonómiához
tartozik. A Hitel azért nem vidító ellenpélda, mert nagyon nagy összefogással (szellemi, anyagi) jött létre. Ebben az
értelemben a Hitel nagy dolog. De a kicsi is nagyon fontos volna!
Az állam kénytelen-kelletlen lemond néhány monopóliumáról, udvariasan teret ad, tessék, csináljátok (kis ország,
tegeződünk, mindenki ismer mindenkit), de pénzt nem ad, sőt meg is indokolja, ő a mecénás, természetes (!), hogy
megnézi, hová adja a pénzt. De hát milyen pénzt? Az is a „mi” pénzünk.
Ezért – vagyis mert az irodalom magát nem tudja eltartani –, ezért nem olyan egyszerű ez, hogy hagyja végre a politika, a
hatalom, az állam békén az irodalmat. A finanszírozás és békén hagyás mindkét félnek elfogadható struktúrája hiányzik.
Olyan, amelyben az államnak érdekében állna támogatni, s a művészet ezért nem tartoznék hálával... Csak tisztességes
mondatokat tartoznék írni.
Őszintén vagy önzőn szólva nekem most nem hiányzik folyóirat. Le is szoktattak. Meg hosszabb távú munkákra
rendezkedtem be. Jól megvagyok főleg a 25 Jelenkorral meg az Újholddal, olykor a Kortárssal, és az Alföldnek se felejtem el,
hogy ott jelentem meg életemben először Magyarországon.
Hogy milyen volna az a folyóirat, és kik? Nem tudom. Talán úgy kezdődnék, mint a szegedi Harmadkor; mindenképp
fiatal embereknek kell lapot csinálni. Öreg az Osvát volt, harmincéves.
Milyen változást hozott az életedben, szemléletedben az a tény, hogy néhány év alatt az új próza legtöbbet idézett
reprezentánsa lettél? Milyen szerepet játszott ebben a te szemszögedből a kritika? Hogyan vélekedsz pályád, műveid
visszhangjáról s napjaink kritikai életéről?
Az életem változik, nehéz volna eldönteni, mi miért, hol ok és okozat. Meg ez a „reprezentánsság” – ez egyszerre igaz is,
meg nem is. Igaz, mert így írják, de érezni nem érzem. Régebben volt bennem villanásnyi öröm a tehetségességem miatt. Ez
most, nagyon helyesen, olyan fokon hidegen hagy, hogy el se mondom, mert olyan, mintha álszerény volnék. De itt nem
akarok nagyon őszinte lenni. Mindenesetre sikerült ebben az országban elérni, hogy mindenki a „pálya szélén” érezze
magát. (Helytelen volna ezt Mándy-kultusznak értelmezni... Ellenkezőleg...)
Pedig én kritikaivisszhang-ügyben igazán nem panaszkodhatom. Azt is megmondhatom, hogy én ezt soha nem éreztem
aránytalanságnak. Ha hatan írtak egy lapban a Termelési-regényről, akkor hatan. Végül is lehetett mit írni. Csak azt nem
láttam, hogy az a figyelem, ami engem ért, az nem folytonos, nem szolid, nem terjed ki mindenre. Megint: a kritika végezte
a dolgát, s ez feltűnő. De, mondom, azt soha nem gondoltam vagy gondolom, hogy érdemeimen túl foglalkoznának velem...
De hát a kritikáról beszélő írónak egy szavát se szabad elhinni, mert olyan nevetségesen hiúk a szem 26 pontjai. Egyébként
lehet mondani, hogy link a viszonyom a kritikához. Nem tartom fontosnak, de érdekel.
Bár ahogy múlik az idő, nyilván hülyülök én is, el-elgondolkodom rajtuk, hogy mit is állítanak, mennyit fogtak föl – s
olykor szörnyűséges eredményekre jutok. Hogy egyszerre tud lenni műveletlen és tudálékos, szóval tahó és sznob. De nincs
bennem kritikusellenesség, még csak másodlagosnak se tekintem: a jó kritika gondolkodik a könyvről: vagyis a világról.
De tudom másképpen is hangsúlyozni. Hogy katasztrofális állapotában van a kritika. Hogy viseli mai helyzetünk összes
anomáliáit. Főként mert nem végzi el a dolgát. Hol van a módszeres feldolgozás? Hol a saját (irodalmi) múltunk tudatos
számbavétele? Egy nyugati könyvesboltban tényleg sírva lehet fakadni: Goethe elölről, Goethe hátulról, férfival,
kisgyerekkel, kecskével, hajnalban, Schillerrel, Thomas Mann-nal, futólag Kleisttel. Ahogy egy kultúra birtokba veszi
önmagát... Hat évvel ezelőtt hoztam először szóba, hogy hogyan lehetséges az, micsoda szégyen és botrány, hogy nincsen
Ottlikról monográfia. Azóta sincs. És Nemes Nagyról? Mészöly Miklósról? Azt akkor már meg se lehet kérdezni, hogy egy
46 éves emberről, mondjuk Nádasról mért nincs. Nem hiszem, hogy ezt a pártközpont tiltaná. Ez irodalomtörténészi,
kritikusi föladat, és nincs elvégezve.
Fölvethető persze, hogy a próza elvégzi-e azt, ami rá tartozik... Talán azért gondolom olykor, hogy igen, mert nehezebb
definiálni. Az mindenesetre föltűnő, mennyire ritka a „nyelvben gondolkodás” magától értetődősége. Pedig szerintem ez az
irodalom. Hogy valamiről, nevezetesen magunkról, az országról, a politikáról nyelvben gondolkodni. Óvakodj azoktól, akik
használják a nyelvet. Nálunk az írás rendszerint szétesik: vagy gondolkodik, vagy „nyelvel”, vagy etikus. (S roppant meg
van hatódva, ha legalább egyhez ért – s rögtön el is ítéli, aki máshoz...)
27
Rendesen különválnak ezek a szálak, s csak a legnagyobbaknál vannak együtt; azaz nem hiszem, hogy az egy főre jutó
remekművekben rosszul állnánk, de az egy főre jutó jó könyvekben biztos hátul.
Nálunk ha valaki leír egy tisztességes mondatot, az már stílusirány. (Jelesül: Babits-iskola...) Itt jut eszembe ez a
kontraszemlélet; bornírt örökség, gondolom, valami álmarxista gyökerezéssel, például Babits kontra Móricz. Pedig ennél
sokkal élesebb, érdekesebb, irodalmibb és valóságosabb a Babits kontra Kosztolányi. Ha már kontrázni akarunk. Pedig ők
is olyanok, hogy ha szét akarjuk választani, összetartoznak, ha nagyon egymás mellé tesszük, akkor különböznek...
Jellemző, hogy milyen föltűnést keltett, mikor Móriczról írtam... Micsoda hülyeség.