És hát az is fölvethető, hogy a magyar értelmiség elvégzi-e a dolgát. Nem nagyon. Nem gondolkodik elég nagyléptékűen,
túlságosan alkalmazkodik, fantáziátlan, nem képzeli el magának ezt az országot, nem álmodja meg saját magát.
Nem a műveletlenség a provincializmus (az csak segít), hanem a figyelmetlenség. Az értelmiség dolga volna mindenre
figyelni. A szellemi ellenfeleire is. S nemcsak kukorékolni, ki-ki a saját szemétdombján. Abban a pillanatban, ha csak
magunkra figyelünk, veszítettünk. Ez egy országra is igaz. Ha csak magunkat látjuk, vége.
S ami ide tartozik, az „állapotokhoz”: a közegben, itt, amelyben dolgozunk, semmi, de semmi inspiráló nincs. Semmi
nem késztet, hogy teljes erőbedobással dolgozzam, csak saját magam. Ez meg is történik. (Azt nem hiszem, hogy
megváltozik a világ a munkám nyomán. Én, én igen, én változom meg. Elhanyagolható mértékben jobbá válok.)
Ez utóbbi gondolataidhoz szeretnék kapcsolódni egy idézet segítségével. „Azokban az években, amikor én Vallet apát
szövegét felfedeztem, az a 28 meggyőződés járta, hogy csakis a jelen iránt elkötelezetten, világmegváltoztató szándékkal
szabad írni. Ma (...) kiengesztelődhet (...) végre az írástudó: igenis lehet egyszerűen az írás kedvéért írni.” Vállalnád-e
ars poeticaként Umberto Eco megállapítását?
Nem. Ez olyan kicsit, mint a forma kontra tartalom. Minthogy nekem viszonylag ügyes a kezem, nem becsülöm az ügyes
kezet. Minthogy viszonylag leleményes vagyok, nem becsülöm a leleményt. Minthogy az írás kedvéért írok stb.
Danilo Kišsel fecsegtem erről nemrégiben. Körülbelül ilyenekben állapodtunk meg, amikor hirtelen azt mondta: Engem
csak a forma érdekel. Mert csak az létezik. Én pedig azt válaszoltam: Igen.
Van folytatás. Mert amikor megkérdezte Kištől egy – köztünk szólva – nő, kurzív, jellemezze magát egyetlen szóval, hogy
kicsoda-micsoda ő, akkor azt felelte: halandó...
Két dolog tesz ingerültté veled kapcsolatban: ha az alanyban-állítmányban való gondolkodást hallom századszor
idézni, s ha – és itt visszautalnék a kontraszemléletről mondottakra – úgy állítják szembe művészetedet az úgynevezett
nemzetisors-vállaló irodalommal, hogy „könnyű volt neked a posztmodern divatját kihasználva, könnyeden ironizálva
befutni, míg mások (betiltva) létkérdéseken tépelődtek”. Evvel szemben én azt gondolom, hogy talán a legtöbbet tetted-
teszed a kényszerűségből félbátor utalásos-metaforikus beszédmód egyenes beszédbe történő átfordításáért, melyben a
dolgok végre önmagukat jelentik – akár egy nép „brutalizált”, megcsonkított kultúrájáról (tehát épp a hagyományról),
szabadsághiányról, a 29 kelet-európai lét átpolitizáltságáról van szó, akár egyszerűen arról, hogy hazugságban élünk...
Érdekes tapasztalatot hozott ez az alany-állítmányozás. Nem hittem volna, hogy ha valaki valamit félre akar értelmezni,
az azt félre is tudja. Szóval, hogy a felületesség, trehányság, azaz a becstelenség, az ilyen leleményes vagy végtelen.
Az említett (az említetted) passzus nem több tíz sornál, csak el kéne rendesen olvasni. Nem lehetetlen intellektuális
feladat. Ehelyett egyfelől mint megoldásra hivatkoznak, hogy lám, végre valaki kimondta (de hát micsodát?!), másfelől,
mintha én valami finom elzárkózást hirdetnék, hogy a szavakkal, a nyelvvel foglalkozzék az író, ne az országgal. Ki mondta
ezt? Én? Hol? Még csak nem is gondolom.
Én azt mondom, ismétlem, hogy az az író – nekem –, aki nyelvben gondolkozik. Ez különbözteti meg más, szóval
foglalatoskodó embertől, tanártól, paptól, kikiáltótól, politikustól, tévébemondótól, újságírótól.
De ez nem valami friss állítás. Szerintem ezt minden író tudja.
Olvasom, hogy ez a mostani próza szakított volna a hagyománnyal. A hagyománnyal nem lehet szakítani. Honnan
szakítani, mikor abból és abban él az ember. Írószerepek lettek megtagadva, ez igaz. És hát az is, hogy másképp vagyunk,
vagyok ebben a hagyományban. De hát ez a dolgok rendje, így nő az irodalom. Arany János is fölforgatta Csokonai
elképzeléseit.
Az irónia valóban alapszó. Nem definiálnám ezredszer; az iróniának megvan az a veszélye (ha nem elég tehetségesen
csinálják), hogy cinizmusnak veszik. Hogy mintha mindent nevetségessé akarna tenni. Ez nem így van, igaz, már az is
kényelmetlen, ha a nevetségest nevetség tárgyává teszi – állandóan. Ez fárasztó, 30 és előbb-utóbb mi is sorra kerülünk.
Megint csak ott vagyunk: hogy a hazaszeretet minőség kérdése.
De nem akarom összebékíteni azt, amit nem lehet. Nagyon is rendben van, hogy én bizonyos emberek szemében szálka
vagyok, nyikhaj, felelőtlen, felületes, frivol – abba is hagyom, olyan jól megy. Nincs közöm az olyan emberhez például, aki
azt mondja, „lehet, hogy Tandori, Nádas és E. (?) magyarul írnak, de nem magyar írók”. Szívecském, hát ki magyar, ha
Tandori meg Nádas nem az. S ezt nem egy őrültekházából kilopódzott, szerencsétlen álember mondta, hanem egyetemet
végzett, viszonylag befolyásos, viszonylag presztízzsel bíró, „jó magyar ember” hírében álló... Csak azért nem mondom a
nevét, mert nem 100%-os a pletyka. De ha találkozom vele, nézni fogom a szemét, hogy vajon magára ismert-e...
Egyébként meg azt tudom mondani, hogy a posztmodern divatot kihasználva, könnyedén ironizálva befutni: ezt jó
szívvel, melegen ajánlhatom mindenkinek.
Van-e szerinted egységes stílusjegyeket mutató, posztmodernnek nevezhető irodalom Magyarországon?Kicsit eluntam már a válaszaimat (pedig kitűnők a kérdések), úgyhogy próbálok rövidebb lenni.
Ez engem nem nagyon érdekel. De megint a folyamatos munkára utalnék, az irodalomnak önmaga folyamatos
értelmezésére. A saját szempontjai szerint. A posztmodern nem egyszerűen definiálható, ez látható a külföldi vitákból. De
még nehezebb egy olyan helyen, ahol a modern soha nem futhatta ki magát, ahol a művészet többnyire védve van és
támadva van, ahelyett hogy fölfogva volna.
31
„A korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelent, benne gyökerezést jelent, de nem gazsulálást” – írod.