Lehetnek-e ennek alapján egyformán korszerűek gyökeresen eltérő művészeteszményű irányzatok?
Nem fontos a korszerűség. Úgy értem, hogy ami nem korszerű, az nincs is. Nem tud lenni (hisz elmúlt az ideje,
idejétmúlt). A korszerűség csak annyit jelent: hogy hiteles. Hogy hiszek neki. Ha valaki most úgy ír, mint Móricz vagy
Stendhal, s hiszek neki, akkor az korszerű. Ez szerintem ilyen egyszerű. (Csak a szokásossal bonyolódik: hogy van, aki hisz,
s van, aki nem. De ez ugyanaz a probléma: hogy mi jó az irodalomban... Végül is: közmegegyezés, azaz közmegegyezések
eredője.)
Tehát nem az a baj, hogy valaki Móricz-epigon, hanem hogy hazudik. „Ma már így nem lehet írni” – ezt nevetségesnek
tartom. Az előre nem tudható. Ha nem igaz is, hogy mindent szabad, de majdnem mindent szabad az irodalomban. Csak
legyen igaz.
Én például – ha rajtam múlnék – olyan regényeket írnék, mint Fontane. De úgy, mint Fontane, ez idő szerint csak
hazudni tudnék: vagy mert kicsi a tehetségem, vagy mert másféle, vagy mert így most mégse lehet.
Mennyiben befolyásolták korosztályod legjobbjainak munkába zárkózását a maga súlyában általatok felfedezett
Ottlik-, Mándy-, Mészöly-hagyomány emberi-művészeti példái?
A munkába zárkózás nem példák nyomán történt, inkább jobb híján. Meg talán másként nem is lehet. Az, hogy vannak
emberek, akiket nem tudtak megtörni, kikezdeni se, az nagy példa és segítség.
Vagy arra gondolhatni egy éjszaka, hogy Ottlik is ébren van. Már ettől jobb lesz, amit csinálok. Minthogy a hivatalos
irodalommal való első találkozásaink 32 legalábbis felemásak voltak, gyanakodni kezdtünk, s akkor ők voltak annak a másik,
vagyis a valóságos irodalomnak a hírnökei, bizonyítéka annak, hogy mégis „minden megvan”.
És van még egy fontos dolog, az, amit az inspirálásról mondtam. Hogy ez tulajdonképpen egy ingerszegény környezet. És
azok, akik közel vannak, azok ezt nem pótolhatják. Engem például Nádas nem sarkall semmire, csak annyira, amennyire
magam magamat. Balassa hiába szigorú ember, vagy Bojtár – ugyanez zöldben. De mondhatnék bárkit Lengyel Pétertől Kis
Pintérig, magunk közt vagyunk. (Ez persze kontroll és fontos is, és izgulok is, hogy mit mondanak – de hát egyrészt akkor
már késő, másrészt meg mindig izgul az ember.)
Ők – az más. Ezek mégis komoly, felnőtt emberek, ezek tényleg értenek az irodalomhoz. Akinek mondta már Nemes
Nagy Ágnes dühösen, szigorúan, higgadtan, mintha megbántottam volna valamivel, hogy „nagyon örülünk a szép
írásának”, az tudja, milyen jeges rémületről és forróságról beszélek. Érdekes módon a szelíd Rónay Györgytől féltem még
így (a, nevetnem kell, a szó jó értelmében); a tanárosságuk miatt, meg mert tudom, hogy mindent tudnak, és belülről, ami
tudható.
Tulajdonképpen ilyen szigorú tekintetek rendszerének kéne lennie, ez volna egy jele a kultúrának. Ez inspiratív. Hogy
otthon vagyunk, de észen kell lenni (nem tréningben), mert szeretettel figyelnek.
Amíg léteztek bármilyen közösségek, megvolt ez a figyelem. Egy falu. Kocsma. Futballklub. Család. Tekepálya. S a
hagyomány is, amiről beszéltünk, nem egyénekben él, hanem közösségekben.
Vállalt elődeidhez és kortársaidhoz való vonzódásod az epika terén szövegeidből jól 33 kitapintható. Kevesebbet szóltál
közvetlenül vagy közvetve (idézetekkel) kedvenc költőidről. Feltűnő az is, hogy a hozzád közel álló hagyományokat
ébresztő visszatekintés írásaidban a századelő idején (Kosztolányinál, Csáthnál és másoknál) lezárul. Milyen
felhasználható örökséget jelent számodra a 19. századi s a régebbi magyar irodalmi tradíció?
Idézetekkel azért szóltam. A Függő jobb részei Kosztolányié. Persze ez nem perdöntő, idézni nagyon rossz íróktól is
tudok. Vagy mondjuk így: tudtam.
Ha rá, József Attilára, Rilkére, Pilinszkyre gondolok – akkor ugyanazt a sóvárgást érzem, mint ha a zenére. Hogy ezek
valami magasabb létezési formák. Hogy egy költő az közelebb van az éghez.
(Ácsorogtunk egyszer Galgóczival és Nádassal valahol Németországban, nagy partikuláris dicsőségben, két interjú és egy
polgármester közt. Nagyon hálásak voltunk egymásnak, hogy magyarul beszélhettünk végre. Akkor azt mondja Galgóczi,
hogy amit maguk csinálnak, az költészet. Minden eszembe jutott a fentiekből, meg hogy Mándy mily megtiszteltetésnek
vette, amikor Kormos őt versbe törte, úgyhogy teret hagytam szokásos kézművescéh-nosztalgiámnak..., amikor Galgóczi így
folytatja: Igen, költészet, s a költészetet az ember kinövi.
Nádas nevetni kezdett, én inkább meg akartam volna sértődni, de aztán... szóval valahogy jól lett mondva, hitele volt
[igaza azért nem], láthatóan így is gondolta, és ennél elegánsabban ez a dilemma nem nagyon oldható meg. Ez tényleg
tiszta haszon volt. A hozzánk vagy hozzám közelebb lévő embereknek ez sokkal nagyobb konfliktust okoz olykor. Aztán
Nádast magához rendelte a polgármester neje, hogy irodalomról beszélgessenek.)
34
Prózai előtörés ide vagy oda, Musil figyelmeztet arra, hogy az irodalomnak a „legbelső forrása” mégiscsak a líra. Petri,
Oravecz, Tandori, vagy hogy egy „korszerűtlent” mondjak, Vasadi Péter teljesítményei... na, ide majd kell egy állítmány.
Oravecz új versei, a Szajla-versek szerintem az a parasztregény, melyet annyian kértek már számon... Az apák szétveretése,
megaláztatása, hallgatása; Oravecz nagy parasztköltő.
Petri költészete botrányosan nincs feldolgozva... Te mit csinálsz a következő félévben? Nem ezt kéne? És aztán JAK-
füzetben kiadni. Arra volna... Vagy másról, aki fontos neked vagy nektek... Nagyravágyó egyetemistákat föltüzelni és így
tovább. (Láthatod, minden nehézség nélkül meg tudom változtatni éltedet...)