Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Mégis a morgásuk keze és szava elcsititotta.
Megszűntette a zajt, a zsivajt a királyi tekintély,
s szóra fakadt ismét Jupiter, megtörte a csöndet:
"Megbűnhődött már (vessétek félre e gondot);
ám hogy a vétke mi volt s lakolása mi, most kijelentem.
Korcsosodott kornak rút híre került a fülünkbe;
volna hamis, vágytam, s az Olympusról lesuhantam;
s én, a nagy istenség, emberként járom a földet.
Hosszú lenne, amit mindenfele leltem, a vétket
sorra sorolnom: a rossz hír kisebb volt a valónál.
Maenalonon túlkeltem már, a vadak fene földjén,
s Cyllenén s a Lycaeus-orom hűs-árnyu fenyőin.
Arcadiába, a vad zsarnok vendégszeretetlen
házfedelének alá értem, sürü alkonyuláskor.
Isten jött, adtam meg a jelt; kezdett könyörögni
nyomban a nép. Hanem áhitatát kinevette Lycaon;
s mondta: »No, majd kitudom, hogy ez isten-e - lássuk a próbát -,
vagy múló ember; s kétes nem lesz az igazság.«
Éjjel, amíg nyom az álom, akarta megadni halálom
váratlan; mivel így kívánta kilesni, mi volnék.
És még ez sem elég: a molossus nép neki-küldött
túszaiból egynek tőrrel feltépte a torkát,
s fél-eleven testéből egy részt főzve ki vízben,
lángot rakva alá más részét megpiritotta.
Feltálalta; de én bosszuló mennyei lánggal
rontottam le lakát, mely méltó volt az urához.
Megriad és menekül, s a mezőben csöndre találva,
csak felüvölt, nem tud, noha próbál szólni: egész nagy
mérge a szájában gyűlik meg, az ősi ölésvágy
űzi a barmok iránt, s örvend mindmáig a vérnek.
Köntöse is szőr már, két karja is állati lábszár:
farkas lett, de nyomát jól őrzi korábbi magának.
Éppenolyan deres, és ugyanoly dúlt düh lepi arcát,
két szeme éppúgy ég, s ugyanúgy maga ő a dühöngés.
Egy ház hát odalett. De nem egy volt romlani méltó:
teljes föld kerekén ádáz az Erinnys uralma;
vélhetnéd: föl is esküdtek vétkezni. Vegyék hát,
mint ahogy érdemlik - döntöttem - díjukat érte."
Egy részük Jupiter szavait helyeselve szavával,
még táplálja dühét, mások csak jelzik a tetszést.
Mégis, az emberi nem vesztét szomorogva fogadja
mindjük, s kérdezik is, ha kipusztul az ember, a földnek
képe milyen lesz majd, tömjént oltárra ki tesz majd,
s hogy dúlásra vadaknak akarja-e vetni a földet.
Kérdésükre az ég fejedelme (hisz őneki lesz rá
gondja) szorongást tilt, s megigéri, hogy új ivadékot,
mely más, mint amazok, kelt létre, csodás eredettel.