Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

mely habokat szürcsöl s kiokád, s derekán vad ebekkel
rabló Scylla, sicul vízből kiugatva dühöngő?
Annak ölén leszek én, akiért tüzem ég, odabúva
mindig Iasonhoz, járom: sose félek az áron;
vagy ha igen, sohasem magamért, csakis érte, a férjért.
Hát házasságnak véled, szép névvel a vétked
szépitenéd, Medea? Vigyázd, hova érsz a tilosban
s meddig! Ameddig még teheted, menekülj el a bűntől."
Szólt, s elibé az erény, a kegyesség állt, s a szemérem;
s már-már megszaladó, már vesztes szinte Cupido.
Majd meg a Perseis Hecate oltára elé ment,
mit rejtett erdő boritott, és hűs liget árnya.
Újra erős volt már, a legyőzött hév lecsitult már,
s Aesonidest amihelyt meglátta, a lángja föléledt.
Arca pirossá vált, orcáira újra a tűz szállt;
mint ahogyan táplálékot nyer a szél erejétől
mely hamu halma alatt rejtőzik, a csöpp kicsi szikra,
megnő egyszeriben s lobog újra a régi erőben,
így az a már szelidült szerelem, lankadtan elalvó,
lángrakapott rögtön, hogy a lány meglátta az ifjút.
S még a szokottnál is szebb volt Aeson fia aznap
véletlen; s a szerelmes lányt ez mentheti szintén.
Szegzi reá a szemét, s mint kit most lát csak először,
nézi az orcáját, nem vélheti földi lakónak,
esztelenül szemléli, nem is tud másfele nézni.
Majd hogy szólani kezd s jobbját megfogja a vendég,
és susogó hangon könyörög neki, óvja-segítse,
és nászágyat igér, a leány szól könnyeket ontva:
"Látom, amit teszek én; nem az ejt meg, hogy, mi helyes, tán
nem tudom, ám szerelem. Megmentlek, s érte cserébe
add, amit ígértél." Meg is esküszik ott az a hármas
testü nagy istennő titkára s e berkek urára,
s mindeneket-látó apjára a majdan-apósnak,
és a saját sikerére, a sok sorsadta veszélyre.
Hisznek néki; s a dalbűvölt füvek ím az övéi,
élni tanul vélük, s hazatér víg kedvre derülten.
Fénylő csillagokat tovakerget a másnapi hajnal,
s Mars szentelt mezején az egész nép összesereglik;
körben, a halmokon áll. A király a középre ül, ékes
bíbor köntösben, s az ivor jogar ott a kezében.
Érceslábu bikák fújják fém orrlikaikból
Vulcanust, hogy a fű felgyúl, hova lánglehük elhat;
és valamint a kohók harsognak zúgva, ha teltek,
vagy mint harsan a mész, ha reá, a kemence zugába,
épp amikor tüzesül, vizcseppek permete lendül:
így zúgott kebelük, melyben kavarogtak a lángok,
tűzmart torkuk is így. Hanem Aeson gyermeke mégis
szembesiet vélük. S a bikák rá bőszen azonnal
rémületes szemüket szegezik, vas-szarvval ijesztik,
kettős körmükkel kalapálnak a porpuha földön,