Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Haemoni édesanyák, amiért fiaik hazatértek,
s velük az éltes apák, áldoznak kincset, az oltárt
terheli tömjén s tűz, bearanyzott szarvu barom hull,
hálaajándékul. De a nép közt nincs jelen Aeson,
mert sírhoz közel áll, s vállát öreg évei nyomják;
szól most Aesonides: "Teneked köszönöm csak az üdvöm,
megvallom, hitves! S noha nékem mindened adtad
s érdemeid sokkal többek, mint bárki hihetné,
mégis, hogyha tudod (s a dalod mit tenni ne tudna?),
esztendőimből végy el, s add őket apámnak."
Könnye előbuggyan. Meghatja e gyermeki kérés
Medeát, s oly más lelkében felmerül apja,
kit maga messzehagyott. Hanem erről szót se, de így szól:
"Férjem, míly vétek hullott ki a szádon? Az élted
részét át hogy is írhatnám máséhoz, ugyan mondd.
Óvjon meg Hecate ettől! Illetlen a kérés.
Több ennél, férjem, mit most neked adni igyekszem,
mert ipam ifjítom, ha lehet, művészetem által,
és nem az esztendőiddel, ha e nagy feladatban
háromtestü nagy istennőm helyeselve vezérel."
Éj három várt még, hogy a holdnak szarvai eggyé
érjenek és körré legyenek; s miután kiragyogván
gömbölyű orcával nézett már Luna a földre,
lép ki a ház küszöbén Medea; ruhája övetlen;
lába csupasz; vállára folyik haja, nem köti semmi;
tétova lépteivel jár mélyen hangtalan éjben,
éj közepén egyedül. Madarat, vadat, embereket mind
csönd lankaszt csöndben, cserjék csöpp ága se zörren,
még falevél se suhog, nedves lég hallgatag állong,
csak csillag sugaraz. Kart tár föl a csillagos égre,
háromszor perdül, háromszor hint a hajára
fürge folyóvízből habokat, háromszor üvöltő
hangja riad, s a kemény földhöz hajlítva a térdét,
"Éj," könyörög, "titkok biztos hű őre, s ti, napfény
fölváltói a hold mellett, szép csillagok, és te
háromfős Hecate, ki tudod jól mind, ami tervem,
és a varázsdalaim segíted s szent mágusi mívem;
és te, te Föld, ki varázsfüveket nyújtsz bűvöletünkhöz,
szellők és viharok, s ti hegyek, ti folyók, tavak, és ti
istensége bereknek s éjnek mind, idejertek;
általatok tudok én - hogy a part ámulva csodálja -
visszafolyatni folyót forráshoz, háborodott árt
megnyugtatni, nyugodtat verni föl; űzöm a felhőt
s visszahozom, dallal; szeleket verek el, megidézek,
verssel; igézettel viperáknak tépem a torkát,
sziklát s mélygyökerű tölgyet kiszakítok a földből,
erdőt elhajtok, remegővé rázom a bércet,
földet bőgetek és sírmélyből holtat idézek.
Téged is elhúzlak, Hold, bármint véd Temesának
érce; dalommal halvánnyá szekerét nagyapámnak,