Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

és apjuk házába viszik. Lép hát be a tisztes
bajnok, hajdani szépségét még őrzi nyomokban;
otthona hőnszeretett olajágát tartja kezében;
jobbja s a balja felől két ifjabb volt az idősnek
kísérője: Clytos s Butes, Pallas fiusarja.
Üdvözlő szavaiknak amint végére jutottak,
arról szól Cephalus, mit bíztak a Cecropidák rá,
s kéri segítségük, felidézi, hogy ősi szövetség
áll az apáik közt, s hogy Achaia szenved a hadtól.
Ékes szóval ügyét miután ügyesen segitette,
Aeacus ad választ, jogarán nyugtatva a balját:
"Nem kell kérnetek ezt, ti athéniak, éljetek inkább
támogatásunkkal; mit e föld bír, mind a tiétek,
higgyétek, s igazán van mindene, kincsem elég van;
s van katonám, mi az ellenségnek elég, s mi magamnak.
Hála az égnek, a kor kedvez, kifogást nem is enged."
"Légyen is így, nőjjön", Cephalus szól, "népe hazádnak.
Én ahogy erre kerültem, már kezdetkor örültem,
míly sok szép fiatal lépdelt, mind egykorú szinte,
szembe velem; de azért mégis sok van, ki hiányzik,
kit láttam, mikor itt legelőbb fogadott be a város."
Sóhajt Aeacus, és szomorúan mondja a választ:
"Gyászos kezdet után jött el jobb sorsa e földnek.
Szólani bár tudnék erről, hallgatva amarról!
Elmondom sorban, nem tartlak föl vele hosszan.
Csonttá és hamuvá lettek, kik után tudakolgatsz.
S bennük az én népemnek csak kis része veszett el!
Vész tört rá, dúló, népemre; a dühteli Juno
küldte le vágytársnője nevét viselő szigetünkre.
Míg úgy hittük, a baj természetes, és az okáról
nem tudtunk, orvos-szerrel vívtunk vele szemben;
csakhogy a vész a segítséget leteperte, legyőzte.
Ránehezült legelőbb sűrű köddel a földre az égbolt,
és felhők közibé szoritotta a lomha nehéz hőt;
összehajolt szarvval négyszer vált újra kerekké
Luna, körét ismét négyszer fejtette sovánnyá,
s vészokozó fúvással fútt forrószelü Auster.
Láttuk, a források, tavak is mind megbetegedtek,
nyüzsgött elhagyatott szántón kígyó sokezernyi,
és a folyóvizeket mérgessé tette a mérgük.
Kezdetben madarak hulltak, meg ebek, juhok, ökrök,
és a vadak, s ebből tudtuk meg, míly nagy a dögvész.
Látta a földmivelő, a szegény, döbbenten, az izmos
ökröket ott a barázdasoron munkában elesni.
Bég gyapjas bari is bágyadt-betegen, s a juhoknak
gyapja magától hull, nyavalyában sorvad a testük.
Gyors ló, mely azelőtt nagy hírt szerzett a porondon,
méltatlan pálmára, feledve dicső diadalmát
jászol előtt nyöszörögve nyihog, s hull renyhe halállal.
Erdei kan már nem dühödik, s iramodni a szarvas