Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

nem mer; a medve se ront az erős barmok csapatára.
Lankadozik minden; s utakon, szántón meg a berken
testek rothadnak, s a szaguk fertőzi a tájat.
És, csoda ez: sem ebek, se mohó madarak, sem a szürke
farkasok őket nem tépik; szanaszerte rohadnak,
ártalmas szaga száll mindnek, terjeszti a dögvészt.
Súlyosul és a szegény földmívesnépet eléri
mind e ragály, s a teres város fala közt uralog már.
Gyullad a belsőrész legelőbb, jele ennek a rejtett
lángnak a külső pír, meg a légzés vad lihegése.
Bénul a nyelv s duzzad; szárad forró lehelettől
s tátog a száj: a nehéz levegőt kapkodja magába.
Sem takarót, se ruhát nem tudnak tűrni a testek,
meztelenül teritik magukat le a földre, s a földtől
nem lesz hűvös a test, de a testtől forran a föld föl.
Orvosoló nem akad, s aki mégis gyógyit, a kórság
arra vadul rácsap, tudományuk lesz veszedelmük:
áll mennél közelebb, gyógyít mennél nemesebben,
hull annál hamarabb a halálba. Amint a reménység
végképp eltűnik, s látják, véget csak a sír ád,
már csak a kényelmest keresik, nem a hasznosat, úgysincs
semmi segítség már. Szégyentelenül szanaszerte
forrás, dús kutak és folyamok peremére feküsznek,
isznak, a szomjuknál hamarabb oltják el az éltük.
Eltelvén be sokan fölkelni se tudnak: a vízben
halnak meg; s azután e vizet van olyan, ki megissza.
És nyoszolyájuk olyan gyűlölt a szegény betegeknek,
hogy felszökkennek, s ha talán már állani gyöngék,
földre legördülnek. Menekülnek messzire házi
isteneiktől mind, házát kiki tartja gonosznak,
mert, nem tudva a kórnak okát, a helyet hiszi oknak.
Állni ki még tud tán, teng-leng félholtan az utcán,
bús látvány; míg más odalent sír fekve a földön,
s végső rángás közt bágyadt szeme fordul az égre.
Sok feltárta a súlyosuló égbolt fele karját
és, hol a vég meglepte, a végsőt sóhajtotta.
Lelkem ugyan mit is érzett akkor? Mást lehetett-e,
mint gyűlölnöm az életet és vágynom velük esni?
Merre szemem nézett, mindenhol látta heverni
embereim tetemét, mint ágról hullnak az érett
almák, s mint ahogyan makk hullik földre a tölgyről.
Látsz, ugye, ott egy soklépcsős szentélyt magasodni?
Juppiteré. Oltára elé tömjént, de hiába,
volt-e ki nem hordott? Feleségért férj, gyerekéért
hányszor az apja, amíg esdő szavait kirebegte,
ott, rideg oltár színe előtt, lelkét kilehelte,
és a kezében fél-égett tömjénre találtak!
Fölvezetetten már, míg pap mondotta az oltár
színe előtt az imát, s szarvukra locsolta a színbort,
hányszor hullottak le, csapást be se várva, az ökrök!