Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Áldozatot Jupiternek amint magamért, a hazámért
s három gyermekemért vágnék, iszonyú riadással
felbődült a barom s rogy alá, noha még le se sújtva,
és a belészúrt kést csak csöpp vér festi pirosra.
És a beteg bensőből sem látszott a jövendő,
isteni intés sem: behatolt velejéig a kórság.
Láttam a sok tetemet szentelt küszöböknek előtte;
sőt, a halál így még iszonyúbb, oltárnak előtte.
Sok felakasztja magát, félelmét így a halálnak
űzve halálával, s felidézve, mi jő, veszedelmét.
Szent szertartással temetést sem kaphat a holt már
(oly sok már a tetem, kapu sincs kivivésre elég tág):
rothad a föld hátán, vagy ajándék nélkül a máglyán
ég magasan. Már nem tisztelnek semmit amúgysem,
vívnak a máglyákért, idegen tüzön égnek a testek.
Nincs sirató, siratatlan bolyg fel-alá a szülőknek
lelke s a gyermekeké, öregé, meg az ifju halotté;
hely sírdombnak elég, fa elég nincs máglyatüzeknek.
Íly nyomorúságok, nyavalyák közepette kiáltok
döbbenten: »Jupiter! Ha igaz, mit mondanak, az, hogy
Asopos lányát, Aeginát nászban ölelted,
és nem szégyenled, hogy apám vagy, mindenek apja,
vissza a népemet add, vagy a sírba fogadj vele együtt.«
Villámot villant s dördül, hogy igémet igenli.
»Elfogadom,« szóltam, »legyen ez jele égi kegyednek,
jósló-zálogaul veszem át jóindulatodnak.«
Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt,« így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«
Megremegett, s noha szél se lehelt, súg-búg a magas tölgy,
ágaival. Félelmemben megborzad a testem
és hajam égremered. De nyomom, nemkésve, a csókom
földre s a tölgyre; nem is mutatom, hogy bízom, azonban
mégiscsak bíztam, vágyam dajkálva magamban.
Száll le az éj, s gondtól bágyadt testekre az álom:
s íme elébem a tölgy magasul, s mint ébren, aképpen
látom a sok meredő ágat, s ugyanannyi kis állat
járja be, majd ahogyan remegett, a fa megremeg ismét,
maggyűjtő csapatát hullatja alá a talajra;
nőnek ezek tüstént, mindjük magasabb s magasabb lesz,
kél is a földről föl, derekát egyenesre kinyújtja,
félre soványságát, sok lábát, dobja sötétlő
színét, s emberi test formáit vonja magára.
Vége az álomnak; kárhoztatom ébren az álmom,
s hogy nem pártol az ég. De erős zaj zúg palotámban,
és amitől már elszoktam, csupa emberi hangot