vélek hallani. Erről is még azt hiszem, álom,
s íme rohan hozzám Telamon, már tárja az ajtót,
s mondja: »Apám, többet láthatsz, mint bízva remélted.
Lépj ki!« Kilépek, s hát, ahogyan festette az álmom,
éppúgy látom a férfiakat, fel is ismerem őket
rendben mind. Fejedelmükként üdvözleni jönnek.
Hálám Juppiteré; megkapja, felosztva, a várost
új népem, meg a földmívestől árva mezőket,
s mint eredetjük súgta, neveztem myrmidonoknak.
Termetüket láttad; s erkölcsük, akárcsak a régi,
éppenolyan: takarékos faj, jól bírja a munkát,
szívósan keres, és mit szerzett, jól meg is őrzi.
Hadba ezek téged - koruk egy, bátor szivük éppúgy -
kísérnek nyomban, ha, mi erre hozott el, az Eurus
(Eurus hozta a hőst) Austerré változik által."
CEPHALUS ÉS PROCRIS
Íly csevegéssel s még sok egyéb másféle beszéddel
töltötték el a hosszu napot; lakomának az estét,
majd adták álomnak az éjt. Aranyos sugarakkal
kélt a nap, és még fútt s a hajót gátolta az Eurus.
Pallas sarjai most az idős Cephalushoz erednek,
s Pallas sarjaival Cephalus készűl a királyhoz.
Csakhogy amazt még mély álom nyűgözte magába.
Őket a házküszöbön fia, Phocus volt, ki fogadta;
mert Telamon s a fivére a hadhoz válogatott hőst.
Phocus a ház belső gyönyörű termébe vezette
Cecrops gyermekeit, s odabenn le is ült velük együtt.
S látja, hogy Aeolides kelevézt hord, rúdja nemismert
fából volt faragott, kelevézhegye fényes arany volt.
Néhány közbevetett szót szól, majd kérdezi erről:
"Kedvelek én minden ligetet, s a vadászatot értem;
ám afelől, hogy míly fából nyesték a te dárdád,
már rég töprengek. Kőrisfa ha volna, fakónak
kellene lennie; hogyha pedig som volna, csomósnak.
Hol nőtt, nem tudom én; de bizony sose láttam eleddig
más hajítódárdát, mely formásabb a tiednél."
Most actaei fiak közül egy testvér neki így szólt:
"Szépségénél látni fogod, hogy a haszna csodásabb.
Űzi a zsákmányát, nem a véletlen viszi röptét,
és a kiküldőhöz vérrel tele, visszajön önként."
Most Nereus ifjú ivadéka kikérdi kiváncsin,
honnan kapta, kitől és mért is kapta e kincset.
Válaszol ő, de csak azt, mit a szégyene mondani enged,
azt nem mondja, mi áron kapta; de sajdul a szíve
elvesztett felesége után, s könnyezve beszéli:
"Istennőtől-lett, engem (hinnéd-e?) a dárdám