Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

megríkat mindig, s fog is egyre, akármi sokáig
enged is élnem a sors. Magamat s édes feleségem
ez rontott meg; bár sose bírtam volna e kincset!
Procris, hogyha talán Orithyiának a hírét
hallottad, testvérhuga volt amaz elragadottnak,
mégis az orcájuk s erkölcsük is egybe ha méred,
méltóbb elragadásra. Erechtheus fűzte, az apja,
hozzám, és szerelem. Boldognak mondtak, igaz volt.
S még ma is az volnék, de az ég nem akarta az üdvöm.
Házasságunknak másodhónapja virult csak;
hálókat teritettem szét szarvasnak a réten,
és a hymettusi hegyfokról, örökös virulóról,
sárgahajú Hajnal meglát, hogy az éjt tovaűzte,
s elrabol, ellene voltam bár. Hadd mondjam, anélkül,
hogy megsértsem az istennőt, a valót. Noha arca
rózsás szépségű, s éj s napnak bírja határát,
és noha nektárnedvet iszik, Procrist szeretem csak:
Procris volt szivemen, Procris csak örökkön a számon.
Szent nászról szólok, nászágyról, friss ölelésről
elhagyatott nyoszolyámhoz fűző eskütevésről.
Megsértődik az istennő: »Többé ne siránkozz
hálátlan; bírd Procrisodat! De ha látom a sorsod,
kérnéd: bár ne ölelted volna.« Haraggal elenged.
Míg hazatartok, az istennő szavait felidézem,
s ébred a félelmem: hűségét tán feleségem
nem tartotta meg. Arca e bűnt s fiatalkora nékem
súgja; de hogy higgyem, mégiscsak tilt az erénye.
Ám távol voltam; s az a ház is melyben időztem,
rossz példát mutatott; s mi szerelmesek egyre gyanakszunk.
Kínra okot keresek, kincsekkel akarva erényét
megkísérteni. Féltésem pártolja a Hajnal,
és külsőm (érzem) mássá alakítja egészen.
Ál-alakommal most Pallas várába, Athénba
és a lakomba megyek. Véteknek nincs nyoma benne,
elragadott gazdájáért bús, tiszta a házam.
Szinte ezer csel kell, hogy Erechtheus lánya elébe
jussak; amint látom, csak bámulok, és az erényét
megkísérteni már csaknem feledem. Be nehéz volt,
meg nem vallanom azt, ki vagyok, csókot nem is adni!
Bús volt (mégis egyetlen nő sem volt e busongó
asszonynál csinosabb), égett epedezve a vágytól
elragadott hitvestársáért. Phocus, itéld meg,
míly ragyogó lehetett, kihez illett még a keserv is.
Tisztes erénye, minek mondjam, hányszor taszitott el,
míg próbálkoztam, hányszor szólt így: »Csakis egynek
őrizem én magamat; bárhol van, övé lehetek csak.«
Íly próbája a hűségnek kit meg nem elégít,
hogyha eszénél van? Nem nyugszom, sebzem a szívem
én magam; ígérek kincset neki egy buja éjért,
s többet, többet igérve teszem vele ingadozóvá.