Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Rá rivalok: »Lásd, én vagyok az! Bujaságra ki hívott,
csábítód, férjed voltam, s tanu - hűtlen! - e tettre.«
Nem szól; csak csöndes szégyenben messzefut onnan,
és elhagyja cseles küszöbét, álnokszivü férjét,
s meggyűlölve e bántásért teljes nememet már,
bércek közt bolygott, buzgón szolgálta Dianát.
Engem, az elhagyatottat, a tűz most mar csak egészen
csontjaimig! S már megkövetem, megvallom a vétkem,
és azt, hogy magam is vétkezném úgy amiként ő,
hogyha olyan sok ajándékkal kérnék az erényem.
S mert ezt vallottam, s vele engeszteltem erényét,
visszajön énhozzám, s több évig boldogan élünk.
És ad, mintha szivét nekem adván még keveselné,
fürge kutyát is ajándékul, mit adott neki, szólván,
Cynthia: »Ez gyorsabb minden más fürge kutyánál.«
S adta, mit itt a kezemben látsz, vele ezt a gerelyt is.
Kérded tán, hogy a másik ajándék sorsa mi? Jól van.
Még bámulni fogod története újszerüségét.
Laiades ama rejtvényt már, mit senkisem értett,
megfejtette; a bősz jósnő szakadékba ugorván,
kettősértelmű szavait már fekve feledte.
Mégsem hagyhat ilyet Themis úrnő megtorolatlan.
Új nyomorúság tört aon Thébára azonnal,
egy vérontó vad, melytől vacogott a lakosság,
féltve magát és marháit. Jöttünk mi, a szomszéd
ifjak, a rétet hálóval körül is keritettük.
Könnyü szökelléssel hálónkon a vad fölülillant,
mit feszitettünk érte, a hálót lába sem érte.
Majd ebeink szíját oldoztuk: irammal a falkát
játszva legyőzte, madársebesen szállt messze előtte.
Küldeni most mindenki az én Laelapsom akarja
(így hívták a kutyát). Köteléről régen akart már
elszabadulni, nyakával rég feszitette a fékét.
Még alig engedtük szabadon, már látni se tudtuk,
merre rohan. Forró fövenyen csak a lábnyoma látszott,
ő maga már tovatűnt. Sebesebben dárda sem illan,
megcsóvált szíjból a kavics sose száll sebesebben,
krétai ívről sem szökken sebesebben a vessző.
Domb magasul meredek csúccsal közepén a mezőnek;
fölsietek rá, hogy lássam különös rohanásuk;
már-már szinte fogoly, s a fogak közül illan el ismét,
úgy látszott, az a vad. S ravaszul sose nyílegyenest vág
át a mezőn, de az űzőjét megcsalja örökkön,
körbekering sebesen, hogy ebem célt benne ne leljen:
száll ez a sarkában, már-már megfogja fogával,
mégsem fogja, harap, de hiába, a vak levegőbe.
Dárdámat kapom. Ezt mialatt csóválja a jobbom,
és valamíg igazítom az ujjaimat be a szíjba,
félretekintek; majd ismét csak a célra tekintek:
s két márványszobrot (csoda!) látok a rét közepében: