Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

vélnéd: ez menekül; vélnéd: amaz űzi ugatva.
Isten akarta talán, hogy a kettő közt ne lehessen
egyik sem vesztes, ha ügyelt ott rájuk egy isten."
Eddig a történet. "S mit vétett, mondd, kelevézed?"
Kérdezi Phocus. S ő a gerely vétkét veszi sorra:
"Kezdete kínomnak, Phocus, csupa édes öröm volt,
Erről szólok előbb. Emlékét jó felidézni,
Aeacides, amaz éveknek, mikben feleségem
boldogságom volt, s neki boldogsága a férje.
Kölcsönösen szerelem s édes gond tölti be szívünk,
néki helyettem még Jupiter nyoszolyája se kéne,
s engem senki, Venus sem igézett volna ölébe;
egyformán lobogott kettőnk kebelében a tűzláng.
Hát a hegyek csúcsát csak alig verdeste a napfény,
s mentem, amint ifjak szokták, a ligetbe vadászni,
szolgákat, lovakat, szimatos jó fürge kutyákat
én oda nem vittem, sem hálót sűrü csomóval:
bíztam a dárdámban. De mikor jobbom kielégült
már a vadöldöklésben, a hűs árnyékba igyekszem,
és szellőre, mely árnyas völgyből leng a magasba.
Szellő volt, a szelíd, mi után epedeztem a hőben,
szellőt vártam csak, munkámra mely enyhületet hoz.
»Szellő,« (emlékszem) »gyere már«, szoktam hivogatni,
»jőjj örömömre, siess, jőjj már kebelemre, te kedves,
és enyhítsd a tüzet, mint szoktad, mely belül éget.«
S tán hozzá tettem (sorsom hozhatta e tettem)
némi becézést is: »Szellő, gyere, nagy gyönyöröm vagy;
újjászülsz, felüdítsz;« ezt szoktam mondani »érted
kedvelem én a magány tisztását és a nagy erdőt,
drága lehelletedet bár szívná ajkam örökké.«
Kétértelmű a szó; tévedt, aki (nem tudom én, ki)
meghallotta: a szellőről, mit sűrün esengtem,
hívén: nimfa - hogy én nimfát szeretek, gyanitotta.
És, hogy a bűnt, mely nem volt bűn, gyorsan bejelentse,
Procrishoz sietett, s szavaim belesúgta fülébe.
Könnyen hisz, ki szeret; lerogyott vad kínban azonnal
(mint nekem elmondták később), hogy végre föleszmélt,
már nyomorultnak mondja magát, keserűnek a sorsát,
és panaszolja a hűséget, s mert bántja az ál-bűn,
attól fél, ami nincs, testetlen név, mi ijeszti,
s mintha valóban volna vetélytársnője, kesergett.
Mégis, kétkedik is gyakran, kívánna csalódni,
nem hisz a vádnak, amíg maga is nem látja szemével,
addig a férjének vétkét nem itéli valónak.
Másnap, amint sugarával az éjt tovaűzte a Hajnal,
mentem az erdőbe, s győzvén heveredtem a fűbe,
s »Jőjj, szellő,« mondtam »fáradt vagyok, enyhületet hozz«.
Hirtelen, úgy tetszik, sóhaj kél, még a beszédem
közben, nem tudom én, honnan; »Jöjj,« folytatom, »édes!«
S most a lehulló lombok alól zörgés nesze hallik;