erdei vad, hittem, kelevézem rá röpitettem.
Procris volt; gerelyem mellét átverte középen,
»Jaj nekem!« így riadott. Hallottam a hű feleségnek
hangját, s mint a bolond, rohanok hozzá oda tüstént.
Félholtan, s leplét kifolyó vérével elöntve.
és az ajándékát, ó, jaj, szaggatva sebéből,
leltem; gyöngéden - hisz drágább, mint a sajátom! -
karra veszem testét: magam ingét tépve le tüstént,
szörnyü sebét bekötöm, vérzését fojtani vágyom,
és hogy e vétkemben sose hagyjon el, esdve könyörgök.
Ő erejének fogytán van, s noha haldokolóan
mégis szólni kiván: »Kérlek könyörögve frigyünkre,
égilakókra s alant rám váró isteneimre,
érdemeimre s a hű szerelemre, mely íme, halálom
pillanatán is tart, noha épp ez hozza halálom,
nászágyunkba helyettem hogy Szellőt ne fogadd be.«
Szólt; s most már láttam, hogy a név, ami félrevezette;
megmagyaráztam. Ugyan mit használt megmagyaráznom?
Eldőlt, és vérét s maradék erejét kifolyatta.
Míg csak nézni tudott, rám nézett, végül a lelkét
végső csókok közt, a szegény, ajakamra lehelte.
Úgy tűnt, megnyugodott, s szelidebb lett így a halála."
Ezt mondotta a hős, zokogóknak mondta zokogva;
s Aeacus, íme, belép, vele két fia, új katonái:
és Cephalus veszi át a derék vértes daliákat.
NYOLCADIK KÖNYV
NISUS ÉS SCYLLA
Már a napot fölfedte, az éj idejét tovaűzve,
Lucifer; Eurus elült; felszálltak az égre a nedves
fellegek: és a szelíd Auster segitette az útját
visszafelé Cephalus hősnek meg az Aeacidáknak:
s ők véltnél hamarabb a kivánt kikötőbe futottak.
Dúl ezalatt Minos, a lelexek parti vidékén,
ott veti próba alá iszonyú erejét seregének
Alcathous várán, hol Nisus az úr, kinek őszült
s tiszteletébresztő haja közt, feje legtetejében
bíbor szál csillant, mely uralmát biztosította.
Már hatodízben nőtt két szarva az égen a holdnak,
s ingadozott még mindig a sors; repesett a hadak közt
hosszan a Győzedelem, kétes, habozó lebegéssel.
Visszhangzó falakon meredett föl az égre királyi
bástya, hol, úgy mondják, Leto fia tette le hajdan
fényes arany lantját, s most lanthang lakja e lankát.