Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Városokat, házat, ligetet bámulnak a víznek
mélyén Nereisek, delfin-sereg él a berekben,
ágak közt surran, s rengő tölgyeknek ütődik.
Farkas a bárányok közt úszik, sárga oroszlánt,
tigrist hurcol a hab; villámerejével a vadkan,
gyors lábával a szarvas ugyan mit is érhet e bajban?
S míg hosszan keresett halmot, hol megtelepedne,
lankadt szárnyaival lezuhant a madár a vizekbe.
Dombokat elboritott tombolva a tengeri torlat,
mostlett áradatok verdestek bérci tetőket.
Víz ragad el legtöbb elevent; s kit a víz rohanása
kímél meg, hosszas böjttel leigázza az éhség.
Aoniát Phocis különíti el oetai földtől,
dúsrögü föld, valamíg föld volt, hanem ekkor-időben
tenger része csupán, rohanó víz tágterü síkja.
Hegy magasul föl a csillagokig két csúccsal e tájon,
Parnassus nevü bérc, felhőn túlnyúlik az orma.
Itt hogy Deucalion (más földeket elfed a vízár)
és felesége kicsiny sajkán száraznak ütődött,
coryci nimfákhoz meg a bérc istenseregéhez
esd, s ahhoz, ki a jóshelyet akkor bírta, Themishez.
Nem volt férfiu jobb, igazabb soha Deucalionnál,
s isteneket jobban félő nő, mint felesége.
Most Jupiter, látván mocsarakba merülten a földet,
s életben pusztán egy férfiut annyi ezerből,
s életben pusztán egy nőt is olyan sok ezerből,
két igaz ártatlant, két jámbort, istenimádót,
szétoszlatta a fellegeket s Aquilóval a záport;
földet az égboltnak, s az eget föltárta a földnek.
Tenger mérge se tart, tesz félre szigonyt a vizeknek
fő ura és lecsitítja az árt, s felidézi a mélyből
fölmeredő, s vállán-tapadott kagylók boritotta
kéktestű Tritont: fújjon csiga-kürtbe azonnal,
adja a harsona-jelt a vizeknek, az áradatoknak,
hadd térjen haza mind. Öblös kürtjét veszi Triton,
kürtjét, mely lentről csavarosmód fölfele tágul,
s mely ha a tengernek közepén befogadja fuvását,
napkeleten s nyugaton búgása betölti a partot.
Most is, az istennek harmatgyöngy lepte szakállas
ajkán, mint kellett, az özönt takarodni terelte,
s meghallotta a földi folyók s a nagy ár valamennyi
habja a jelt, s a habok, hallván ezt, mind lecsitultak.
Már a folyó lelapul, domb látszik fölmagasodni;
tengeri part van már, medrében gördül a vízár,
tűnik elő a talaj, fogy a víz, megnő a mezőség,
sok nap után tarlott tetejét már látni a fáknak,
s lomb közt hátrahagyott iszapot ringatnak az ágak.
Föld lett újra a föld. De midőn ezt látja üresnek,
s árvult tájakon át hogy a mély csönd tartja uralmát,
Deucalion zokogásra fakad s Pyrrhához eképp szól: