Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Így akarom, tetszik, végeztem: néki ajánlom
mint hozományt a hazám, s végét vetem így a hadaknak;
Csak szándék nem elég! A kapuknál éber az őrség,
zárra vigyáz az apám; boldogtalan, én, csak apámtól
rettegek, ő egyedül késlelteti szívbeli vágyam.
Istenek, adnátok, hogy apám ne legyen! De ez ember
önmaga istene: gyáva imát utál a Szerencse.
Más nő, hogyha szivét ez a vágy süti, úgy hiszem én, rég
boldogan elpusztítja, mi még gátolja szerelmét.
S mért is volna erősebb más? Hisz lángokon által,
s kardokon át bátran törnék; de se tűzre, se kardra
nincs szükség; ami kell, nem más, csak apám hajaszála!
Nékem e bíbor szál sokkal becsesebb az aranynál;
bíbora boldogság: hő vágyam váltja valóra."
Közben a gondoknak legfőbb dajkája, az éj jött,
jött a homály, a sötét, s megnőtt vele mersze a lánynak.
Első álomidőn, amidőn sok nappali gondba
lankadt szív aluszik, belopózik halkan az apja
hálójába a lány, s - iszonyú! - megfosztja a sorsos
hajszáltól az apát, s a tilos zsákmánnyal azonnal,
bűne rabolt zsákmányával kilopózik a várból
s (bízva, hogy érdeme van) megy az ostrom-táboron által,
ér a király elibé, s az elámult férfihoz így szól:
"Bűnre szerelmem vitt: én, Nisus lánya, királylány
Scylla, neked nyújtom honom és magam isteneit, lásd;
más jutalom nem kell, te magad csak; vedd a szerelmem
zálogaúl e piros hajszálat, s tudd: nem e szál lesz,
ám az apám feje véle tiéd!" S már nyújtja a jobbja
vétkes ajándékát; Minos, hátrálva kezétől,
szól a szokatlan iszony-tettől felháborodottan:
"Irtsanak isteneink ki, te szégyen-szörnye időnknek,
mind a világukból; föld s víz ne fogadja be tested!
Én soha nem tűröm, hogy Krétát, nagy Jupiternek
bölcsőjét, a világomat, íly szörny ujja is érje!"
Mondta, s a meghódolt városnak szabta a törvényt
méltányos módon, s horgonyt fölszedni parancsolt
és hogy az ércövezett tatokat töltsék evezőssel.
Scylla mikor már látja, hogyan szállnak ki az árra,
és hogy vétkéért a vezér nem nyújt neki díjat:
már a könyörgésben kimerül s csak az átkokat ontja,
tárja felé a kezét, veti szerte zilált hajafürtjét,
s "Merre rohansz", őrjöng, "sikered megadója elől, te,
kit magasabbra becsültem, mint a hazámat, apámat?
Merre rohansz, ádáz, akinek diadalma a harcban
érdemem és vétkem? Nem hat meg a kincs, amit adtam,
és a szerelmem sem, s hogy benned egész bizodalmam,
csak benned? Hova is térnék ilyen elhagyatottan?
Vissza hazámba? Ledőlt. De ha állna is, én odadobtam:
meg nem nyílna nekem! Vagy tán az apámnak elébe?
Őt neked áldoztam! Vétkes vagyok, otthon utálnak,