Pallas azonban, az elmésség szeretője, a légben
fogta, madárrá tette, a testét tollba takarta;
és mi eszében rég, szárnyában a gyors elevenség,
s ott van a lábában; neve, Perdix, az, mi korábban.
Mégis, e szárnyas ugyan sose szárnyal az égi magasba,
ágakon és meredek csúcson soha nem veri fészkét,
föld közelén repdes, bokrok közt rakja tojását,
fél a magasságtól, emlékszik a régi esésre.
A CALYDONI VADKAN. MELEAGROS
Daedalus immáron kimerültén az aetnai tájon
lelt pihenést, s neki, esdőnek, nyújt Cocalus áldón
megsegitő fegyvert; már Theseus szép diadalmát
áldja Athén, s ama gyászos adót többé sose küldi.
Templomokon koszorúk függnek, had-lelke Minervát,
nagy Jupitert s más isteneket hivogatnak imákkal,
vérrel, ajándékkal, tömjénfüst-áldozatokkal.
Városról Theseusnak száll városra a híre
Argolison; s kik a dús nagy Achaia lakói, a népek
nála keresnek védelmet, könyörögve, ha vész dúl.
Nála keres Calydon, noha ott élt hős Meleagros,
esdve, nagy aggódón, szintén: az ok egy dühödött kan,
mit közibük küldött bosszúra a büszke Diana.
Mondja a hír: Oeneus régen, dús év idejében,
adta Ceresnek az új gabonát, tisztelte Lyaeust
borral, a szőke Minervának meg olajjal adózott.
Földmivelő istenségek legelőbb, de utánuk
tiszteletet már mind kaptak: tömjéntelen - így szól
róla a hír - csak a Leto-lány oltárai álltak.
Istenek is tudnak haragudni. "De nem hagyom én ezt
büntetlen! Boszulatlan nem, ha vagyok becsületlen!"
szól, s Oeneus mezejére kiküldi, hogy állja meg érte
bosszúját, ama kant, aminél a bikák se nagyobbak
Epirus füvein, s a sicul szántón kicsinyebbek:
vérben a két szeme ég, s tűzben; sörtéi merednek
szörnyü nyakán, mint szálegyenes gerelyek sokasága;
mint a karók meg a hosszu dzsidák, meredeznek a serték,
foly forrongva rekedt zajjal marján le a tajték,
és nagysága fogának az ind agyarakkal egyenlő;
száján mennykövet ont, lomb lobban lángra lehétől.
És hol a zsenge vetést töri-rontja, tapossa a fűbe,
hol meg a már érett gabonát, hogy a gazda zokogjon,
és a ceresi ajándékot lábon teszi tönkre:
hasztalanul vár csűr, vár szérü a dús aratásra.
Fürtökkel terhelt vesszők letaposva hevernek,
és ugyanúgy az örökviruló, a bogyós olajágak.
Barmokat is leterít: pásztor se tud, eb sem ezentúl