Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Felzokog és az egész várost teletölti panasszal,
és arany-öltözetét tüstént feketére cseréli;
s rögtön, amint kiderült, ki a gyilkos, tűnik a gyásza,
s bosszu-szerelme kerül szakadó sok könnye helyébe.
Egy fahasáb volt, mit mikoron megszülte fiát már
Thestias, ott Három Nővérek tettek a tűzre,
kik sorsunk fonalát fonogatják fürge hüvelykkel,
s így szóltak: "Neked és e hasábnak adunk azonos kort,
mostszületett csecsemő!" A jövőt miután kidalolták
tűntek az istennők, de a lángbaborult fahasábot
anyja hamar kiragadta, vizet szórt bőven a fára.
S az be soká volt rejtve a ház belső zugolyában,
és, mivel őrizték, őrizte az életed, ifjú.
Most a szülő veszi újra elő, forgácsra a fáklyát
rendeli, és a fenyőfáklyán gyújt lángot, emésztőt.
Négyszer akarta a fát immár rárakni a lángra,
s hagyta megint félben: nővér s anya küzd a szivében,
s egy kebelét ez a két név más- és másfele vonja.
Gyakran a majdani vétektől elsápad az arca,
gyakran meg hevesen pirosul haragos szemelángja,
arca is olykor bősz, mintegy fenyegetve viharzó,
olykor meg már-már azt vélnéd, szánalom-osztó;
majd, hogy a vad lobogás könnyét kiaszalta szivének,
jöttek a könnyek elő ismét; valamint a hajótest,
mit szél űz útján, szemközt meg a széllel a hullám,
két nagy erőt érez, kétféle parancsnak is enged:
Thestias is két érzés közt ide és oda hajlik,
és felváltva levetkezi és felszítja haragját.
Győz az anyán mégis lassanként benne a nővér,
s vérrel a véreinek végül kérlelnie árnyát
hajtja kegyetlenségre kegyesség. Éled a bősz tűz,
s ő "Ez a máglya az én bensőm égesse meg!" így szól,
s úgy, ahogyan tartotta kezében a végzetadó fát,
sír-oltár elibé állott s boldogtalan így szólt:
"Vétek-megtoroló istennők, hárman, az én dúlt
áldozatomra, ti Eumenisek, ti tekintsetek immár!
Bűnt torolok s teszek én; legyen írja halál a halálnak;
bűnhöz a bűnnek kell járulnia, sírhoz a sírnak:
gyász gyászhoz gyűljék, hogy e vétkes ház vele vesszen!
Győzelmes gyerekét Oeneus vigadozva fogadja,
s Thestius árva legyen? Ketten gyászoljatok inkább.
Csak ti, ti új lelkek, ti fivéreim árnyai, csak ti
lássátok meg a tiszteletem, ti vegyétek e drágán
szerzett áldozatot, méhemnek szörnyü gyümölcsét!
Jaj, hova visz haragom? Ti fivérek, az édesanyának,
hogy keze késlekedik, nézzétek el; érdeme díja
vesznie, megvallom; de ne én legyek az, ki lesújtom.
Hát sose bűnhődjék, éljen, s a sikernek örüljön,
hordja dagadt dölyfét, s Calydonnak bírja uralmát,
míg ti hevertek alant, csöpp hamvak, jéghideg árnyak?