Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

"Ó, hugom, ó, feleségem, egyetlen megmaradott nő,
kit hozzám törzs és eredet kötözött legelőször,
majd meg a hitvesi ágy, a veszély maga köt ma tehozzád;
merre a nap lepihen, s hol kél sugarazni megint fenn,
teljes nép mi vagyunk ketten; más mind a vizekben.
S mindezidáig ugyan létünk sem biztos eléggé,
mit most megleltünk: sok felleg ijeszti a lelkünk.
Most, ha a végzet elől, te szegény, egyedül menekülsz meg,
mondd, hogyan éreznél? Hogyan is tudnád riadalmad
tűrni magányodban? Ki csitítana akkor a kínban?
Én - feleségem, hidd! -, ha fölébed a víz magasodnék,
most nyomodon halnék, fölibém is a víz magasodnék.
Bárcsak, akár az apám, tudnék támasztani népet:
gyúrhatnék földet, s tudnék bele önteni lelket!
Most a halandó faj kettőnkből áll csak a földön
(így végezte az ég), mintául csak mi maradtunk."
Szólt; s együtt sírtak. Könyörögni kívántak az éghez
és szent jóslatokat hallgatva, kutatni kegyelmét.
Késedelem nélkül keresik föl a Cephisus árját:
még nem tiszta, de már maga medrét vágja vizével.
Habjai harmatját hintették öltözetükre
és a fejükre, s az istennő szent jósküszöbéhez
fordítják léptük: fedelét még rút mohaszőnyeg
szürkítette, s az oltárok még tűztelen álltak.
És hogy a lépcsőnél voltak, hamar arcraborultak
mindketten, s a hideg sziklát csókolta az ajkuk
félve, s eképp szóltak: "Ha az istenségnek a jámbor
esdés meglágyítja szivét, ha elűzi haragját,
mint mentjük, mondd meg, Themis, ismét emberi fajtánk
létre, te legszelidebb, lemerült lelkünk te emeld föl."
Ekkor az istennő meghatva "Eredjetek," így szólt,
"födve legyen fejetek, s a ruhátokat öv ne szorítsa,
s hátrahajítsátok csontját a hatalmas anyának."
Ámulnak hosszan, majd csöndjük megtöri Pyrrha,
és mit az istennő kívánt, végezni vonakszik,
kérleli félve, bocsásson meg: fél széthajigálni
csontjait anyjának, megsérteni ezzel az árnyát.
Ismétlik közben rejtett értelmü beszédét
annak a jóslatnak, s tanakodnak is egyre felőle.
S most a Prometheus-sarj Epimetheus lány-ivadékát
nyugtatva beszél, s "Vagy", eképp szól, "megcsal az elmém,
vagy kegyes és nem akar vétekre vezetni a végzés.
Mert nagy anyánk: ez a föld; s a kövek testében a mondott
csontok: hát ezeket kell nekünk hátradobálnunk."
Bárha a Titan-lány szivesen hallgatta e jósszót,
kétes volt a remény: kétkedtek erősen az égnek
intelmében még. De ugyan mit is árthat a próba?
Indulnak, befödik fejüket, s övüket kibogozzák,
s hátrafelé, mint szólt a parancs, köveket hajigálnak.
És a kövek (hinnéd-e, ha nem tanúsítja a régmúlt?)