Ezt ugyan én soha nem tűröm: csak vesszen a bűnös,
s apja reményét, országát, vigye sírba hazáját!
Hol van most a szülők érzése, az édesanyáé?
És az a tíz hónap, melyben hordoztam a terhem?
Égtél volna csak el csecsemőként hajdan a tűzzel,
tűrtem volna csak el! De, hogy éltél, érdemem adta;
s hogy most halsz, a tiéd! Tettednek vedd vele díját:
kétszer-adott lelked - szültem, s a hasábot a tűzből
mentettem - kileheld, vagy, akár az öcséimet, ölj meg!
Kívánom s mégsem tehetem. Hát mit cselekedjem?
Látom a testvérek sebeit s az ölést is, a szörnyűt,
majd a szülőanya név s a kegyesség megtöri merszem.
Én nyomorult! Iszonyú diadalmatok, ámde legyen meg,
drága fivéreim; ám a vigasznak, mit megadok most,
menjek utána magam!" Szól, és remegő keze dobja
- míg maga félretekint- lángokba a sírbavivő fát.
Sóhajtotta hasáb, vagy csak sóhajtani látszott,
míg, kedvetlen, a tűz megfogta s emészteni kezdte.
Mitsem tud Meleagros, e lángtól messze, de mégis
felgyúl tőle, a bensőjét vak lángok emésztik,
érzi; de nagy kínján diadalt vesz hősi erénye.
Gyászol azonban, amért sebnélküli gyáva halállal
vész, s Ancaeusnak sebeit dícséri, irígyli;
nyögve idős apját, a fivéreit és a szemérmes
húgokat is szólítja halódva, meg ágybeli társát,
meglehet, anyját is. Növekednek a lángok, a kínok,
majd meg lankadnak; s kialusznak végül is együtt.
Lassudan ellengett lebegő levegőbe a lelke,
míg a hasáb parazsát a fehér hamu lepte be lassan.
Porban a nagy Calydon: csupa könny közt ifja-öregje,
nép s vezetők nyögnek; megtépik a nők is a fürtjük,
s Euenos peremén emlőiket ütve zokognak.
Ősz fürtjét földön fetrengve az apja s elaggott
arcát is mocskolja; miért élt eddig, üvölti.
Mert az ölő anya, jól tudván, hogy a tette iszony volt,
megbüntette a bűnt: a hasát vasa felhasitotta.
Nem tudnám, ha az istenség száz nyelvet is adna
énnekem, és az egész Helicont s vele nagyszerű elmét,
bús nővéreinek megzengeni szörnyü keservét.
Kékreverik mellük, bájukkal mitse törődnek,
míg még megvan a test, melegítik a karjukon egyre,
csókkal a holttetemet, hintik csupa csókkal az ágyát.
S hogy hamu lett, a kimert hamvat mellükre szorítják,
sírhalmára borulva hevernek, a dombon a sziklát,
min neve áll, ölelik, s a betűkbe a könnyüket öntik.
Majd Latonia Parthaon házának elégli
balsorsát, s őket (csak Gorgét és a menyét nagy
Alcmenének nem) tollat testükre teremtve
könnyűvé teszi, karjaikat terjeszti ki szárnnyá,
csont-csőrré ajakuk, s magukat teszi légi madárrá.