Hippodamas haragos lett, apja, s a tengeri habba
lökte le lánytestét, szirtről, hogy lelje a vesztét.
Felfogtam s vittem, míg úszott, s szóltam is: »Isten,
nagy Hármas-szigonyú, ki a kóbor tengeren úr vagy,
és kibe szent folyamok végül valamennyien omlunk,
légy jelen és kegyesen halld meg, Neptunus, az esdőt.
Ennek, akit viszek én, ártottam. Hippodamas ha
volna szelíd meg igazságos, nem ilyen gonosz ádáz,
lányát megszánná, s tettemre kerülne bocsánat.
Hát te segíts, apjának iszony-vadsága elől adj,
Neptunus, szigetet, vagy szíved váltsa szigetté!
Akkor is átölelem!« Bólint a vizek fejedelme,
bólintása alatt a habok mind felkavarulnak.
Megrettent a leány, de csak úszott. S míg tovaúszott,
gyors riadásában remegő csecseit kezem érte;
míg azokat fogom én, érzem, mint válik a teljes
teste keménnyé s mint fedi el kebelét a kemény föld.
Szólok még, de az úszónak már tagjai tűnnek
földbe, szigetté átváltan mered ott ma szilárdan."
PHILEMON ÉS BAUCIS
Hallgat már a folyam, Bámulják mind e csodákat:
Ixion fia meg, minthogy vadszivü s az istent
megveti mind, e nagyon hívőkön csak nevet, így szól:
"Mind mese ez; túlsok, mit vélsz, Achelous, az égről,
hogyha, minek csak akarja, alakját elveszi s adja."
Mind megdöbbentek, s az ilyen szót nem helyeselték;
s adta Lelex legelőbb, érett-koru, -lelkü, a választ:
"Végtelen ám a hatalma, határt sosem ismer, az égnek;
s mit csak az égilakók kívántak, teljesedett is;
s hogy sose kételkedj: hárs mellett tölgyfa magaslik
phryg halmok közepett, közepes kőfal körülöttük:
láttam, mert Pittheus odaküldött egykoron engem,
minthogy az apja, Pelops volt régen e föld fejedelme.
Nem távol tó áll, tó most, hajdanta lakott föld,
most szárcsák, vöcskök, vizityúkok lakhelye, posvány.
Arra halandó képében Jupiter s vele pálcás
gyermeke jött, Atlantiades, de levetve a szárnyát.
Kértek ezer házban pihenőt és éjjeli szállást,
zártak ezer házat reteszek; hanem egy befogadta
mégis a két istent, csak sásfedeles kicsi kunyhó,
ám jó Baucis anyó s vele egykoru férje Philemon
házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek
együtt, és a szegénységet megvallva viselték
könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük;
ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél:
ők az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja.