Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

s van nem is egy, ki ahányszor akar, tud váltani orcát;
mint, Proteus, te, a földölelő sima víz lakozója.
Mert hiszen ifjú legény egyszer s vagy másszor oroszlán,
most dühödött vadkan, máskor, mihez érni se mernek,
kígyó vagy; de utána bikává válthat a szarvad;
gyakran sziklának, gyakran tudsz látszani fának,
olykor csörgedező víznek mímelve alakját,
vagy folyam, olykor meg víz ellensége tüzes láng.
Autolycus felesége, akit nemzett Erysichthon,
éppígy volt: Erysichthon nem tisztelte az istent,
egyet sem, tömjént sose füstölt tiszteletükre;
mondják, még a Ceres ligetét is sérteni merte
bárdjával, s az öreg berket megbántani vassal.
Egy terebélyes nagy tölgy állt a liget közepében,
egymaga erdőség; szalagok, táblák diszitették
és koszorúk, cél-ért fogadalmak jó jele mindez.
Tölgylakozó dryasok gyakran táncoltak alatta,
gyakran megmérték, karjukkal láncbafonódva
fogták körbe e fát, s törzsét háromszor öt ölnyi
vastagnak lelték, s koronája alatt a nagy erdő
oly mélyen feküdött, mint más fa tövében a fűszál.
Mégsem fogta vasát Triopas fia vissza e fától,
ad ki parancsot a szolgáknak, vágják ki tövestül;
és amikor habozásuk látja, kikapja az egyik
kézből fejszéjét, s bősz szívvel mondja beszédét:
»Nemhogy egy istennő kedvence, de volna e tölgyfa
istennő maga is, lombostól dől le ma mégis.«
Így szól, s oldalvást csóválja a légben a baltát;
megremegett, felsóhajtott Deo terebélye,
lombja is elsápadt, sápadtak rajta a makkok,
hosszu nagy ágait is haloványság lepte be végig.
És amikor törzsébe sebet hasitott a gonosz kéz,
sértett kérgéből nem másképp folyt ki a friss vér,
mint oltárok előtt, ha a roppant nagy bika eldől,
árad a vércsobogás a leszelt nyak csonka tövéből.
Megriadott mindjük, s volt egy, ki merészen a vétkét
meggátolni, a bősz fejszét megakasztani vágyik.
Ránéz, és »No, kegyes lelked hadd kapja jutalmát!«
mondja s a nagy fa felől fordítja fejére a fejszét
néki a thesszál úr, lenyakazza, s a tölgynek üt újra;
hang hallatszik a tölgy-törzsből, kellős-közepéből:
»Én, a Ceres szeretett nimfája halódom a fában;
halld a jövőt: iszonyú tettednek lesz lakolása,
elmúlásomnak vigaszául jóslom a veszted.«
Ő meg a vad vétket véghezviszi, vágja veszettül
mégis a fát; sok ütésnek utána, huzatva kötéllel,
rogy le az, és sok szomszédos fát sújt le a súlya.
Tölgylakozó dryasok, magukért s az egész ligetért is
döbbenten - mind nővérek - keseregve Cereshez
futnak mély gyászban: büntesse meg ő Erysichthont.