Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Bólint erre a szép úrnő; feje mozdulatára
körben a dús földek rendülnek sárga kalásszal,
s bűnhődést tervel, de olyat, hogy szánni lehetne,
szánni ha volna való a gonosztett elkövetőjét,
hogy szaggassa ölő Éhség szét, s mert oda néki
mennie nem lehet (Éhségnek köze véle, Ceresszel,
nincs, ez a végzet), a bérc Oreasaiból kiszemelve
egyet, e réti kis istenséghez ilyen szavakat szól:
»Áll egy hely szélső peremén a jeges Scythiának,
bús talajú, meddő tájék, nincs fája, gyümölcse;
lomha Fagy és Remegés lakik ott, meg a bús Haloványság,
s böjttartó Éhség: neki mondd, hogy törjön az ocsmány
gaztévő nyomorult gyomrába, ne tudja kiűzni
bőség semmi, de engem is ő győzzön le csatában;
vedd és vidd szekerem, hogy a hosszu nagy út ne ijesszen;
vedd sárkányaim is, zabolájuk az égben irányítsd!«
Szólt s átadta; suhant kocsijával a hírnök a légben,
és Scythiába került: meredek hegyorom tetejében
(Caucasos, így nevezik) kígyóit eloldja a hámból,
s látja az Éhséget, kihez indult: sziklakövek közt,
gyér füveket harapott foggal, karmolt ki karommal.
Tüskehajú, beesettszemü volt, arcán haloványság,
ajkai szűkültek, gégéjét rozsda reszelte,
bőre kemény, de alatta akár beleit kivehetnéd;
vánnyadt véknyán át csúf csontjai messze kiálltak,
has helyiben hasnak helye horpad, függeni vélnéd
melleit és a gerinc bordáira búva tapadni.
Nyújtja soványság ízületét, domb duzzad a térdén,
és iszonyú púppá meredett mindkét bokacsontja.
Nézi a távolból (nem mert közelébe hatolni),
mondja, az istennő mit üzent; s noha csak kis időt állt
ott, s noha csak távol, s a vidékre csak épp az imént ért:
véli, hogy érzi az éhséget, s fordítja suhanni
vissza a sárkányok zaboláját Haemoniába.
Végzi az Éhség most, noha másként ellene munkál,
mit kér tőle Ceres, legen át szél-szárnyakon indul,
ér palotájához, surran be az istenutáló
hálójába, hol az mély s oldó álom ölében
(éjszaka volt) feküdött; tüstént két karral ölelve,
és testébe taszítva magát, telefújja a torkát,
mellét és ajakát, s étvágyat ereszt az erébe,
s téve, mi kell, termő mezeit tovahagyja a földnek,
s vissza szokott barlangjához, hazatér nyomorához.
Még a szelíd Álom szárnnyal simogatja az ifjút,
ő meg az álomban máris kívánja az étket,
ajka hiába mozog, fogait morzsolja fogához,
csalja üres torkát képzelt eledellel örökkön,
s nem lakomát nyel: a lengedező levegőt lakomázza;
illan az álom, a lágy, s dühösen megszállja az étvágy,
tág torkán, tüzesült belein gyakorolja uralmát.