Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

nem halok", és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.
Múlt az idő; már tetteinek hírével a földet
eltöltötte a hős, lecsitítva a mostoha mérgét.
Oechaliából jött, győzött, s áldozni akart épp
Cenaeus Jupiternek a hős, hogy elért a füledhez,
Deianira, a bőszájú Hír, mely a valóhoz
kedvvel tesz hamisat, s a hazugság nagyranöveszti:
Amphitryon fia már Iolétól gyúlt szerelemre.
Elhiszi, mert szeret, és riadottan az új szerelemnek
hírétől, legelőbb könnyekben tör ki, a kínját
így szelidíti szegény. De hamar "Minek is zokogok?" szól,
"Minden könnyemnek csak örül férjem szeretője.
És mivel épp ide jön, valamit kell tennem azonnal,
míg van idő, míg násznyoszolyám más nem bitorolja.
Sírjak, hallgassak? Térjek Calydonba, maradjak?
Elköltözzem-e, vagy legalább akadályukul álljak?
Vagy tudván, Meleagros, hogy húgod vagyok, ékes
hőstettel bizonyítsam meg, mire képes a sértett
hitves, az asszonyi kín, és döfjem torkon az ágyast?"
Sokfélén töpreng, s azt véli a legkitünőbbnek:
Nessus vérében megmártott öltözetet küld
férjének, s vele majd újjáéleszti szerelmét;
bízza Lichasra tehát, aki nem sejt semmit (aminthogy
ő maga sem), gyászát a szegény; lágy szózata küldi:
adja urának az inget; a hős átvéve gyanútlan
ölti a lernai mérgü ruhát vállára azonnal.
Éppen tömjént hoz, s loccsantja is, esdve, a lángra,
márvány oltárát csészéből öntözi borral:
fölmelegült, közelében a tűznek, a méreg a hőtől,
és a vitéz testén szétáradt, mindenüvé szállt.
Hősi erénye, amíg lehetett, elfojtja nyögését;
győzött rajta a kín végül: feldönti az oltárt,
Oeta sürű ligetét gyötrődő hangja betölti.
Testéről tüstént tépné le a vészokozó mezt:
húzza, de az bőrét velehúzza, kimondani szörnyű,
vagy tagjára tapad, s nem tudja letépni magáról,
vagy húsát hasogatja, csupasszá fosztja a csontját.
Vére akárcsak az izzó vas, hűs vízbe ha mártják,
úgy felforr a tüzes méregtől, sustorog és fő.
S ez nem elég: belső részét vad lángok emésztik,
kék izzadságtól iszamos mindenhol a teste,
megperzselt idegek pattognak, lesz velejéből
vak tűztől gennyedt folyadék; fölemelve az égre
két tenyerét, "Saturnia," szól, "hízlald a szemed, nézd
kínjaimat, vesztem föntről szemléld, te kegyetlen,
s vad szivedet töltsd el! De ha ellenséget is ébreszt
szánakozásra e kín, téged, hát vedd el e gyötrött
lelket, e gyűlöletet, s örökös munkára jelöltet:
halnom ajándék már; s hogy a mostoha adja meg, illik!