Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Én vertem le a vendég-vért templomra kiontó
Busirist? A vad Antaeustól anyja hatalmát
én szakitottam-e el? S nem féltem hármas alakját
én az ibér pásztornak, s néked, Cerberus, egykor?
Hát te, kezem, te szorítottad meg a vad bika szarvát?
És a te munkád látta a Stymphalos vize, s Elis,
s partheni parti berek? Thermodon-mélyi arannyal
díszes kardszíjat te szereztél bajnokul egykor,
s álmatlan sárkánytól őrzött szép aranyalmát?
Én voltam, kit nem győztek le a kentaurok sem,
s Arcadiának pusztító kana sem? Vagy a hydra
ért valamit vele, hogy kárán kettőzte hatalmát?
Thrák lovakat nem láttam-e én, dús emberi vértől
meghízottakat, és jászlat tele holttetemekkel?
Jászlat döntöttem, lovakat s urukat meg is öltem.
És ez a kéz fojtott Nemeában szörnyet; e nyak volt,
melyen az ég nyugodott! Jupiter bősz asszonya régen
elfáradt a parancsosztásban, a teljesitésben
én nem. S most új vész tört rám, min semmi vitézség,
fegyver sem, kar sem győzhet: tévelyg a tüdőmben
rútul emésztő láng, minden tagomon legelészget.
Eurystheus pedig ép! - S van még, aki isteneket hisz!"
Mondja, s az oetai nagy bércen száguld sebesülten,
nem másképp, ahogyan bika fut, ha belé kelevézét
verte a bérci vadász, s közeléből elmenekült már.
Sűrűn felsóhajt, sűrűn megreszket a dühtől,
sűrűn tépdesi már, hasogatja le szörnyü ruháját,
szálfákat leterít, feldúlja a bérci tetőket,
vagy pedig apja felé karját terjeszti az égre.
S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
"Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?" Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült - ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven. Te pedig, Jupiter deli sarja,
fákat vágsz ki az Oetának meredek tetejében,
raksz magasan máglyát; íved s vele tágölü tegzed