Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

tudtul, a sok tettet, mit a földön hős fia végzett,
s ensorsát - Iolénak. E lányt, mivel apja akarta,
Hyllus a nászágyába s igaz szívébe fogadta,
s méhét megtöltötte nemes magvával; e lányhoz
szól most Alcmene: "Legalább hozzád legyen áldó
majdan az ég, s idejét vajudásodnak tegye gyorssá,
hogyha megért az időd, s hívod te is Ilithyiát,
őt, aki énhozzám, Junót kedvelve, kemény volt.
Tűrő Herculesem születését vártam erősen,
már tizedik jelben járt fönt a nap, ámde a méhem
még mindig feszitette a gyermek, s akkora volt már
terhem, hogy nagyonis lehetett már tudni: az apja
csak Jupiter lehet - akkor már nem tudtam a kínom
tűrni tovább; a fagyos riadás, nézd, ellepi testem
most is, amint mondom s emlékszem, már mar a kínom.
Hét éjen s napon át kínban gyötrődve feszültem,
majd kimerülve, karom feltárva az égre, kiáltok,
Lucinát hívom, s a Megoldó isteni nőket.
Jön Lucina, de Junónak pártjára szegődött,
s adni ajándékul fejemet kívánta dühének;
hogy meghallja nyögésemet, ül le kapunknak elébe,
ott amaz oltáron, jobb térdét nyomja a balra,
ujjait is szorosan mint fésűt összeszorítva,
hátráltat; hozzá halkan mormolva varázsszót,
és a szülést, noha már indult, késlelteti véle.
Küzdök, a hálátlan Jupitert őrjöngve, hiába
vádlom; meghalnék; sziklát is jajpanaszommal
lágyitanék; az anyák könyörögnek, a cadmosi nők mind,
oldalamon, s vígasztalnak, míg szaggat a kínom.
Volt egy szolgaleány köztük, nép lánya, Galanthis,
szőkehajú, ki parancsaimat végezte serényen,
s kit szorgalmáért kedveltem. E lány veszi észre,
hogy Juno gátol valahogy; ki-bejárva az ajtón,
látta az istennőt, ki az oltár legtetején ült
egybefonott ujjal kezeit térdére tapasztva,
s »Bárki vagy is,« mondotta, »köszöntsed az asszonyom, örvendj:
argosi Alcmene megkönnyült, gyermeke megjött."
Felpattan, kulcsolt kezeit szétnyitja riadtan
az, ki az áldott méh úrasszonya: s én szülök immár.
Hírlik, a megcsalt istennőt kinevette Galanthis,
az meg feldühödött, a leányt megfogta hajánál,
földön húzta. A lány fölkelne, de visszataszítja
ekkor, s két karját mellső lábbá alakítja.
Megmaradott virgonc természete, háta se veszti
régi szinét: pusztán más most, mint volt, az alakja.
S mert a szülő nőnek hazugul használt vala szája,
száján szül, s itt él palotánkban, mint azelőtt is."