DRYOPE. IOLAUS
Mondta, s a hű szolgálólányt fölidézve eszébe,
sóhajtott; hanem őhozzá menye íly szavakat szólt:
"Lám, te, anyánk, keseregsz, noha nem volt véred a nő, ki
arcát elvesztette; s ha én elmondom a néném
rettenetes sorsát néked? Noha gátol a szóban
könnyem s fájdalmam. Szép volt s anyjának egyetlen
lánya (apánk egy volt, az anyám más) Oechaliában
leggyönyörűbb Dryope, kit szűzesség-veszitettet
- mert aki Delphin s Deluson úr, leteperte az isten -,
Andraemon vett el, s mint boldog hitvesek éltek.
Tó terül el szomszédságunkban, a partja akárcsak
tengerpart, lejtős, tetejét mirtus koszorúzza:
hát ide jött Dryope, aki nem sejtette, mi vár rá, - méltatlankodj csak! - nimfáknak szedni virágot,
s még nem is esztendős csecsemőjét hozta a keblén
mint édes terhet, mellén langy tejjel itatta.
Bíbor szirmaival ragyogott, nem messze a tótól,
bőven igérve bogyó-termést, egy szép vizi-lótusz:
erről most Dryope, játékul hogy gyerekének
adja, virágot tép, magam is már szedni akartam
(ott voltam magam is): s látom, vér hull a virágnak
szirmaiból, s hogy borzadozón rezzennek az ágak.
Mert, mint földmivelők - későn! - magyarázatul adják,
Lotis a nimfa, mikor bujamód kergette Priapus,
itt lett lótusszá, de nevét őrizte tovább is.
Ezt nem tudta az én néném: hőköl riadottan,
s menne (a nimfákat már megtisztelte imája),
s ím gyökeret ver a lába: kitépni kivánja; hiába:
csak fölső-testét mozdítja; borítja, alulról
nőve, s az ágyékáig már, mindjobban a kéreg.
Látja, haját tépné, szaggatná szerte a fürtjét,
s lombbal tölti kezét, a fejét csupa lomb boritotta,
Kisfia, Amphissos (kinek Eurytus adta, nagyapja,
ezt a nevet) már érzi, miképp merevül meg az emlő
ajka között, s hogy szívja, de már nem csorran a jó tej.
Ott voltam, láttam szörny-sorsod, néked azonban
semmi segítséget nem tudtam nyújtani, nővér!
Mint az erőmből telt, fogom át törzsét, a növő fát,
késleltetve, s hogy engem is így lepjen be, kivánom.
Hitvese Andraemon, odajön, meg apám is, az árva,
már keresik Dryopét; Dryopét keresik, de nekik már
lótuszfát mutatok; csókolják (még meleg ekkor),
és öleléssel a fát, gyökerére borulva, szorítják.
Nem volt emberi már rajtad más, mint csak az arcod,
édes nővérem! Harmatként hull le a könnyed
lombbá vált szomorú testedre, s - amíg a beszédnek
még meglévő szád utat ad - panasz omlik a légbe:
»Hinni ha tudtok a balsorsúnak, az égre kimondom: