Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Jósdalu ajkával mikor ezt Themis így kidalolta,
már zugolódtak az égilakók, zsivajogva zajongtak,
s hogy mért nem lehet ezt másoknak is adnia, kérdik
morgással: Pallantias azt panaszolja, urának
évei míly aggok; panaszolja Ceres, a szelíd, hogy
Iasion őszül: s legyen ifjú - Mulciber így szól -
ujra Erichthonius! Venus is már aggodalomban
kéri, hogy Anchises a jövőben is ifju lehessen;
mindegyik istennek volt ott védence; növekvő
zajjal háborgott mindjük, míg Juppiter ílyképp
nem szólt: "Hogyha a tisztelet él szivetekben irántam,
merre rohantok? Vagy gondolja közöttetek egy is,
hogy győzhetne a végzeten is? Vele tért Iolaus
vissza az éveihez, végzet teszi Callirhoénak
sarjait ifjúvá, nem dicsvágy, nem hadifegyver.
Mindeteket, s vigaszul szolgáljon ez, engem is éppúgy
végzet kormányoz, s ha talán másítani tudnám,
Aeacusom meg nem tudnák hajlítani évek,
s élte virágjának Rhadamanthus örökkön örülne,
együtt Minosommal, akit nyom a terhes öregkor,
megvetik, és immár nem uralkodik úgy, ahogy eddig."
Megrendültek az égilakók, és ki se mert keseregni,
látva, hogy Aeacus és Rhadamanthus gyönge a kortól,
s Minos is, ki pedig, míg meg nem verte a vénkor,
puszta nevével is oly sok erős nagy népet ijesztett;
ekkor erőtlen lett, s fiusarját Deionénak,
Miletust, aki dölyfös volt, mert Phoebus az apja,
s ő maga ifju-erős, rettegte; hogy ellene készül,
tudta, de ősei földjéről nem merte elűzni.
Önként futsz, Miletus, gyors gályáddal az Aegeus
árját átszelvén, falakat raksz Ázsia földjén,
mik nevedet viselő város köribé magasodnak.
Ott, míg apjának kanyaros partján veszi léptét,
Maeandrosnak lánya, a többször visszafutónak,
Cyanee, gyönyörűszép nimfa, veled közösülve,
Byblist és Caunust szüli néked, az ikreket, aztán.
Byblis a példa reá, hogy a lány ne szeresse, mi tiltott,
Byblis, a phoebusi bátyja iránt szerelemre hevűlő:
mert érzése a bátyja iránt sem húgi, sem illő.
Kezdetben nem tudta, milyen tűz égeti szívét,
nem hiszi azt, hogy vét, ha sürűn csókolja fivérét,
s hogy testvére nyakán karját nyugtatja, a kislány
azt hiszi, gyöngédség, hiszi csak testvérszeretetnek.
Lassan irányt téveszt érzelme, ha jő a fivérhez,
felcicomázza magát, vágy rá, hogy lássa csinosnak,
és ha magánál szebbet lát közelében, irígyli.
Még nem tudja egészen, hogy mi e tűz a szivében,
vágyát még nem mondja ki, csak belül ég iszonyúan;
már így hívja: uram; vérségi nevét megutálja:
inkább Byblisnek szólítsa a báty, ne hugának!