Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Ébren ugyan nem ereszti szivébe parázna reményét,
nem meri még, de mikor szeliden ringatja az álom,
gyakran látja, amit vágyik: hogy testüket össze-
kulcsolják ketten; pirul is, noha álma ölében.
Illan az álom; a lány hallgat, szemléli magában
álma alakzatait, s így sóhajt, lelkezavartan:
"Én nyomorult! Mit akarhat az éj álombeli képe?
Csak be ne telnék így! Mért kellett látnom ez álmot?
Bár ő, még ha az ellenség szeme nézi is, oly szép,
tetszik is, és tudnám, ha fivér nem volna, szeretni,
méltó is hozzám; egyedül, hogy a húga vagyok, baj.
Ébren ugyan sose merjek ilyen tettekre hajolni,
ám ez az álomalak csak jőjjön sokszor el újra!
Álomhoz tanu nincs, de a kéj valamint a valódi.
Ó, Venus, és te Venus szárnyas fiusarja, Cupido,
mekkora volt gyönyöröm! Milyen édes kéjbe merültem!
Fektemben hogyan olvadozott a velőig a testem!
Rágondolni is élvezetes, noha kurta gyönyör volt,
gyorsan szállt el az éj, kezdtük csak, s már irigyelte.
Jaj, ha nevet kicserélve, lehetne veled frigyesülnöm,
Caunus, apádnak míly örömest tudnék menye lenni,
s Caunus, apámnak míly jó volna, ha így veje lennél!
Ég adná: mi enyém s a tiéd, mind volna közös, csak
nagyszüleink ne; lehetnél énnálam nemesebb te!
Nem tudom én, kit fogsz, te sugárszép, tenni anyává;
nékem, mert, ó jaj, szüleim szüleid, sohatöbbé
nem léssz más, mint báty: az választ el, mi közelhoz.
Tudtul az álomkép nékem mit is ad! - Mi a súlya
vajjon az álmoknak? - Vagy az álmoknak van-e súlya?
Isteneinknek jobb! - hugaikkal nászbavegyülnek:
Opsot Saturnus, noha húgát, nászra vezette,
Oceanus Tethyst, Junót az Olympusi Legfőbb.
Megvannak jogaik! Minek is vetem égi szokással
egybe a földi szokást, a halandók házasodását?
Vagy tovakergetem én a szivem tiltott lobogását,
vagy, ha nem, azt kérem, haljak meg, s majd kiterítve
nyúljak előtte el én, s csókoljon, holtat, a bátyám.
S mégis: e nagy lobogás kettőnktől kér közös érzést!
Tán ha nekem tetszik, neki bűnnek tetszik e tetszés.
Csakhogy az Aeolidák sose félték húgaik ágyát!
S én honnan tudom ezt? És mért is gyűjtöm a példát?
Merre ragadsz, buja láng? Távozz, menj messzire tőlem!
Másként, mint a fivért illik húgnak, ne szeressem!
Ám ha előbb ő lobbant volna tüzekre irántam,
akkor alávetném magamat még őrületének.
Hát, akit én nem vernék vissza, ha értem esengne,
esdve magam kérjem? Tudsz szólani? Vallani tudsz-e?
Űz a szivem, tudok én! Ha a szégyen fékezi ajkam,
rejtett vágyaimat titkos levelem szava vallja."
Így döntött, habozása felett ez a gondolat úr lett.